Ange • Ötödik

Kedves Olvasók! 

Meghoztam Nektek az ötödik fejezetet, sajnos egy kis késéssel, hiszen nekem és a bétámnak is nehéz, nem mellesleg sűrű napjaink voltak. Elnézéseteket kérem, próbálok rá törekedni, hogy legközelebb ilyen ne forduljon elő! Habár az előző kicsit dinamikusabb volt, itt most kicsit belassulnak az események. Ettől függetlenül viszont nagyon jó olvasást kívánok Nektek! 

Ölel Benneteket, 

Beby

• Ötödik fejezet •

2017.10.25.

Lehajtott fejjel, gondolataimba merülve üldögélek a konyhaasztalnál. Egyedül vagyok. A ház kong az ürességtől. Anyám nem hagyta bekapcsolva a tv-t, holott nem is nézi, Apám tehetségtelen tanítványai nem koptatják értékes zongoránk billentyűit, és nem mellesleg nem hallom a sütő búgását, miközben egy csodálatos citromos pite illatozik benne. És talán a legutolsó dolog zavar a legjobban.

         

Az egész gyerekkoromra jellemző volt, hogy a szüleim le-leléptek bizonyos időszakokra, de akkor mindig velem volt a Nagyi, s őszintén egy idő után nem is hiányoztak. Egy idő után a legfontosabb személy az életemben a Nagymamám volt. Egy idő után el sem tudtam volna képzelni nélküle az életem. És tessék, most itt vagyok egyedül. Mind fizikailag, mind lelkileg.

         

Belekortyolok a forrócsokimba, majd visszatérek a könyvemhez. Holnap zh-t írunk ókori irodalomból az ajánlott művekből, de eddig kettővel végeztem a három közül. Ma délután van még mit bepótolnom.

Azért valljuk be, ez már nem a középiskola. Itt nem érdekelnek senkit a lelki problémáid, vagy ha kapsz is egy kis haladékot, az igen csekély ahhoz a figyelemhez képest, amivel gimiben illettek.

         

Hat éves koromtól egészen tizennyolc éves koromig ugyanabba a suliba jártam, ahol nem csak a nevemet tudták, de még az aktuális háziállataim nyavalyáit is. Ezután pedig nehéz volt hozzászokni egy olyan környezethez, amelyben nem Te vagy az Ambróczy Hanga, hanem csak egy, a sok gólya közül. Egy újabb lány, aki tanárnak készül. Egy olyan arc az előadóteremben, akivel ha a tanár szembe találkozik a folyosón, nem is emlékszik, hogy egyáltalán tanítja-e.

         

A telefonom megrezzen mellettem. Rápillantok, és attól az embertől kapok üzenetet, akiről a legkevésbé akarok hallani jelenleg. Csongortól.

         

Köszönöm a tegnap estét, nagyon jól éreztem magam! Már csak egy picit érzem magam rosszul, szerintem holnap benézek a zh-ra. Te hogy állsz?

         

Ja, a tegnap este. Nem tudom, hogy valóban jól cselekedtem-e.

Az egyik felem azt súgja, hogy meg kell javítanunk a kapcsolatunkat és ott folytatni, ahol szeptemberben abbahagytuk, a Mama súlyos betegségének kiderülése előtt. Hiszen mindig jól éreztem magam vele. Mert vicces, kedves, aranyos, intelligens. A tenyerén hordott, figyelt rám. Nem csak a saját feje után ment, hanem meghallgatott. És akkor a világot jelentette számomra. Tényleg szerettem, odavoltam érte. De nem jártunk, csak a randizós időszakig jutottunk. Mert mindig azt mondta, hogy semmit sem akar elsietni, hanem ki akarja élvezni az udvarlás örömét, a várakozást a pillanatokra, mikor együtt lehetünk. Ha azonnal összejöttünk volna – mondta – elveszett volna a varázs.

         

Visszagondolva én is pont ezt szerettem ebben az időben. A várakozást. Hiszen minden egyes pillanattal egyre jobban beleszerettem, és egyre jobban vártam, hogy továbblépjünk. Azt hiszem nem is lett volna olyan messze ez a pillanat, viszont én tönkre tettem ezt a varázslatot, mely köztünk izzott. A konok fejemmel nem is gondoltam arra, hogy talán megértené a Nagyi betegségét, s talán tudna segíteni, támogatni engem. Nem, én úgy gondoltam, hogy mindent meg tudok oldani egyedül és olyan erősnek képzeltem magam, amilyen valójában sohasem voltam.

         

A másik felem viszont túl akar lenni Csongoron és továbblépni. Ez a részem úgy gondolja, ha nem bíztam meg benne eléggé ahhoz, hogy nyíltan beszéljek vele a családomról és a gondjaimról, akkor ennek semmi értelme. És persze ott van ez a pszichológus is. Habár tudom, hogy egyrészt egy ilyen férfi sosem lenne együtt velem, másrészt eleve lehetetlen bármilyen komolyabb kapcsolat közöttünk. Hiszen Ő a pszichológusom. Egy orvos sosem kezdene a páciensével. Számára nem vagyok más, mint egy beteg, kinek lelkét meg kell gyógyítania.

         

De Vecsei doktor mégis elbabonáz. Vannak ilyen emberek, akikért első látásra odavagy. Ezek a személyek olyan kisugárzással rendelkeznek, mely azonnal megbabonáz, rabul ejt és még a nevedet is elfeledteti veled. Nem sok ilyen férfivel vagy akár nővel találkoztam eddigi életem során.

         

Így tehát nem tudom, hogy mit tegyek.

         

Nem elég, hogy minden percben mardos szeretett Nagymamám hiánya, most még itt van ez a két férfi is, akik szétszednek.

         

Végül írok neki. Azt hiszem ez a legjobb döntés, melyet meghozhatok.

         

Én is köszönöm! Kicsit olyan volt, mint „régen” :) Amúgy olvasok. De nem haladok túl gyorsan.

         

A válasz azonnal érkezik.

         

Igen, olyan volt! <3 Olvasol és forrócsokit iszol?

         

A szívecskét próbálom figyelmen kívül hagyni. Nem érzem magam annyira biztosnak a dolgomban, hogy visszaírjam neki a szeretet kifejezésére használandó emojit. Nem vagyok hozzá elég erős, árulásnak érezném. Vecsei doktor elárulásának. A fenébe, ez így nem lesz jó.

         

Igen, azt. :) – Talán egy kicsit ismer. Ezt szerettem benne. Hogy figyel az apróságokra és meg is jegyzi azokat. Csongor végtelenül jó ember.

         

Később nincs kedved telefonálni? Elmesélhetnéd mi volt ma és átbeszélhetnénk a kötelező irodalmat is.

         

Ujjaim a billentyűzet felett lebegnek, de elbizonytalanodom a választ illetően. Ismételten megjelennek a kettős érzések bennem. Vágyom a hangjára, a megnyugtató szavaira, a társaságára. Vagy hogy csak valaki mellettem legyen. De ezt még magamnak is nehezen vallom be és fáj, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi. Nem akarom kihasználni szegényt.

         

De mint egy kisördög, belefurakszik az agyam másik szegletébe a doktor. Hülye majom.

         

Rendben, de csak este nyolc után. Addig még sok dolgom van.

         

Oké :)

         

Lezárom a telefonom billentyűzetét és lefordítva arrébb teszem. Visszaveszem kezembe a könyvet és a forrócsokimba bele-belekortyolva olvasni kezdek.

•••

Estébe nyúlik, mire végzek a kötelező irodalommal. Ezután összedobok magamnak egy kis salátát csirkehússal, és felvonulok a szobámba. Besötétedés után már nem szeretek egyedül lenni a nappaliban, és ezen a plafontól a lamináltig egész falszélességben húzódó ablakok sem segítenek. Kiskorom óta attól félek, hogy valaki áll a túloldalon és a kertből kémlel befelé. Mindig a Mami nyugtatott meg, magához húzott és együtt néztük a mesét a kanapéról. Habár vele mindig biztonságban éreztem magam, sokszor ez sem segített. Ilyenkor csak az én kedvemért kabátot vett, kiment és felkapcsolta a kerti világítást.

         

De most senki sincs, aki megvédjen a kukkolók, netalántán a gyilkosok elől.

         

A szobámban bebújok a takaró alá, benyomom az aktuálisan kedvenc sorozatomat, majd megeszem a vacsorámat. Az utolsó falatnál megszólal a telefonom, s a képernyőre nézve látom, hogy Csongor hív. Nyolc óra. Milyen pontos...

         

Bezzeg először azt hittem, Anyám az. Milyen naiv vagyok.

        

– Szia – szólok bele a telefonba, miután lenyelem a falatot.

         

– Szia! Végeztél? – hangja kissé rekedt, a betegség beszédjében is tiszteletét tette.

         

– Igen, habár jelenleg káosz van a fejemben. Nem tudom szétszedni ezt a sok ókori szereplőt, hogy ki melyik történetben játszik – nevetek fel kényszeredetten, majd az ölemből az éjjelire helyezem a tányért.

         

– Ne aggódj, holnapra menni fog – bíztat. Mindig olyan pozitív. – És egyébként? Mi volt ma a suliban?

         

Töviről-hegyire beszámolok neki, s a kezdeti feszült hangulat valahogy időközben áttér a jól megszokott laza, humoros, s néha pikáns szférába. Teljesen olyan, mint rég.

         

Belepirulok a párnámba azoktól a mondatoktól melyeket elalvás előtt duruzsol a fülembe. Csak az a baj, hogy a szavak mögé nem Őt, hanem a doktor úr arcát képzelem oda.

2017.10.28.

Hát eljött ez is, a szülinapom.

         

Reggel a telefonom ébresztőjének trillázására ébredek, elmarad a hagyományos köszöntés, amely tizennyolc évig jelen volt az életemben. Szóval ezt jelenti felnőttnek lenni, tizenkilenc évesen már nem jár meg az embernek, hogy a családja énekkel ébressze. Mondjuk ki énekelne nekem? Anyám és Apám, aki „üzleti úton” van? Vagy a Nagyanyám, aki meghalt? Még a barátaim sem vehetik át ezt a vonalat, hiszen manapság őket is hanyagoltam. És persze pasim sincs, szóval maradt az ébresztőóra a telefonon.

         

Bekapcsolom az egyik kedvenc Csajkovszkij-szerzeményemet, azaz a Diótörőből a Cukorka-tündér táncát. Lehunyt szemekkel élvezem a zene lüktetését és három percig sikerül elfelejtkeznem a világról. Imádom. Még nagyon piciny koromban a Mama szerettette meg velem a klasszikus zenét és azt hiszem ez volt az a remekmű, amely elindította bennem a lavinát.

         

A muzsika segít visszaemlékeznem a Nagyira és most jólesik. Nem sírom el magam, nem érzek feketeséget, és megkeseredettséget a szívemben, hanem melegséget. Csupa szeretetet.

         

Habár világoskék kockás pizsigatyában és egy szürke pólóban vagyok, bemegyek a zeneszobába. Mindig is azt tanította a Nagyanyám, hogy meg kell adnom a tiszteletet a hangszereknek és megfelelően fel kell hozzá öltöznöm. De ma mégiscsak a szülinapom van és ha már akaratom ellenére itt hagyott, ennyit én is vétkezhetek.

         

Belépek a szobába és első utam azonnal a robosztus zongorához vezet. Végighúzom a kezem a lehajtott fedelén, majd lefújok róla egy-két porszemet. Annyira gyönyörű. Teljesen megbabonáz, ahogy ötéves koromban is elvarázsolt, mikor először odaülhettem. Addig csak az ajtóból volt szabad figyelnem, mikor valaki játszott rajta. De pontosan tizennégy évvel ezelőtt az egyik, s talán a világ legnagyobb ajándéka az volt, hogy játszhattam rajta. Vagyis nyomogathattam, más nagyon nem ment.

         

A nosztalgikus örömet és melegséget akarom érezni a továbbiakban, ezért miután leülök, újra a kedvenc Csajkovszkij balettemet idézem fel magamban. Ezúttal azonban én játszom el, mégpedig a Nádsípok táncát.

•••

Órák telnek el a zeneszobában, melyek úgy repülnek el, akár a galambok menekültek az iskola ablakából, mikor az általános iskolai fiúosztálytásaim ököllel verték az ablakot, hogy ijesztegethessék a madarakat.

         

A lelkem valamelyest könnyebb lett, miután vagy háromszor játszottam el az egész Csajkovszkij-darabot. Tavaly szülinapomra az egyik ajándékom az volt, hogy megnézhettem az Erkel Színházban a 2015-ben bemutatott Diótörőt. Óriási, életre szóló élmény volt, s bátran kijelenthetem, hogy nem csak nekem, de a Maminak is.

         

Akkor is csak ketten voltunk, hiszen a vérbeli rockerből kifejlődött Anyám még mindig nem süllyedt volna le a balett szintjére, Apámnak meg saját állítása szerint is elég volt az a klasszikus zene, melyet a zenesuli miatt muszáj volt meghallgatnia. Szóval ketten maradtunk. És milyen jó is volt. A szünetben pezsgővel koccintottunk, olyan igazi, színházi pezsgővel.

         

A darab végetérte után még sétálgattunk a közeli parkban és beültünk egy korai vacsorára. Holott a legnyugisabb, a legjobb szülinapom is volt egyben. Bárcsak az idei is így telne. Még csak színházba sem kellene menni. Elég lenne, ha sétálnánk a parkban. Vagy akár ebben az utcában. De ha igazán őszinte akarok lenni, az sem lenne ellenemre, ha csak a kanapén összebújva beszélgetnénk vagy a zeneszobában négykezest játszanánk.

         

Rápillantok a telefonomra. Egy óra múlt. Azt hiszem manapság a legkevésbé az idővel vagyok jóban.

         

A fejembe azonban egy pozitív gondolat szökken. Anya legutóbb azt írta, hogy ma négy és öt között érkeznek. Talán még csinálhatnánk valamit együtt és talán a születésnapom apropóján, még össze is jöhetne a család. Tisztában vagyok vele, hogy egy nap leforgása alatt nem lesz minden rendben, de semmi értelme csatározni, belátom. Csak mi maradtunk itt egymásnak, hárman.

         

Felpattanok a zongoraszékről, gondosan visszahajtom a billentyűkre a tetejét és lefutok a konyhába. Szülinapi menüt fogok készíteni. Vagyis inkább családi békülős menüt.

         

Egész délután sütök-főzök. Még a közeli éjjel-nappaliba is leugrottam, hogy beszerezzek mindent, amit az álommenühöz kitaláltam. Talán gáz, de tortát is sütök magamnak. Mégpedig répatortát, Anya szerint finomabbat csinálok, mint akármelyik cukrász. Apának kedvezve pedig hideg gyümölcslevest készítek, ő azt imádja legjobban. Csak attól félek, hogy nem hűl ki, mire hazaérnek.

         

Teszek-veszek, sürgök-forgok, mikor megcsörren a telefonom. Még mindig Diótörőt hallgatva, a Virágkeringőt dúdolva és ide-oda balettozva felveszem.

         

– Nagyon boldog születésnapot, drága Hanga! – kapom napom nem első, azonban legjobban eső köszöntését. Csongor az.

         

Elmosolyodom, miközben egy kanálban a sajtos-vajas rizottómat fújogatom. Mert egy igazi szakács igenis kóstolgatja az ételt, amit készít.

         

– Köszönöm, drága Csongi!

         

– Lenne kedved esetleg csinálni valamit este? Mármint tudom, hogy utolsó pillanatban szólok, de egészen a mai napig nem voltam benne biztos, hogy össze tudom magam kapni annyira, hogy bulizzunk.

         

– Szóval utolsó pillanati döntés voltam? – húzom az agyát, majd feltolom magam a konyhapultra és lóbálom a lábaimat.

         

– Nem ezt mondtam. Mindenképpen megünnepeltük volna a szülinapod, csak legfeljebb pár nap csúszással. Sosem felejtenék el veled ünnepelni, Hanga – hangja egyre komolyabbá válik.

         

– Jól van, te csacsi, ne légy ilyen hivatalos – még egy kis halovány kacaj is felhangzik.  

         

– Akkor ma este?

         

– Hát az az igazság, hogy csináltam egy kis kaját a szüleimnek, afféle békevacsit – körbenézve a konyhán, a „kis” szó talán túl degradáló megfogalmazás volt.

         

– Á, szóval akkor nincs kedved velem lenni... – hangjában enyhe szomorúság hallatszódik, melyet észrevehetően próbál mélyre elzárni magában. Aki egy kicsit is ismeri, annak azonban azonnal feltűnik.

         

– De van. Csak nem hétkor. Ha kilenckor találkozunk a Ferenciek terénél? Az úgy megoldható? Addigra tuti vége a családi kajálásnak, ahogy a szüleimet ismerem.

         

– Nagyszerű. Úgyis szombat van, minden hely nyitva van ilyenkor – annyira lelkes, olyan aranyos.

         

– Rendben Csongi – leugrom a pultról, hogy megkeverjem a rizottót és még teszek bele egy kis sót. Így már tökéletes.

          

– Akkor kilenckor a Ferenciek terénél! Sok sikert a szüleidhez, szia Hanga!

         

Annyira lelkes lesz, még meg sem várja, hogy elköszönjek tőle. Lerakja. Felnevetek és újra meggyőzöm magam, hogy felejtsem el a tiltott gyümölcsöt, azaz a majomdoktort. Keresztes Csongor a legtökéletesebb fiú, akit csak ismerek. Mi értelme más után kajtatni, aki nem lehet a tiéd, ha közben itt van egy karnyújtásnyira tőled a főnyeremény?

         

Csak annyira lépek ki a házból, hogy kivigyem a gyümölcslevest, hiszen túl meleg ahhoz, hogy fogyasztható legyen, illetve ahhoz is, hogy a hűtőbe merjem tenni, és megint megszólal az az átkozott csengőhang.

         

– Nem hiszem el – zsörtölődök az orrom alatt, miközben odalépek a telefonért, melyet az előbb az étkezőasztalon hagytam.

         

Anyám hív. Na, biztos leszálltak a gépről. De basszus, még ki sem hűlt a leves – suhan át a gondolat az agyamon és hirtelen elszomorodom.

         

– Szia, kincsem, hallasz? – óriási a hangzavar és csak következtetni tudok arra, hogy mit akar mondani. Hát, nem hiszem, hogy a Liszt Ferenc repülőtéren van. Legalább hideg lesz a leves, mire jönnek. Apa úgy szereti.

         

– Egy kicsit hangosabban is beszélhetnél!

         

– Most jó? – ordít.

         

– Igen! – adom meg a választ, miközben helyet foglalok az ikonikus rózsaszín fotelben, melyért mindig harc folyik itthon.

         

– Szeretnék nagyon boldog szülinapot kívánni a kicsi kincsemnek! Most születtél meg, pont egy perce, 16:34-kor!

         

– Köszönöm! – mosolyodom el. Talán ő is érzi, hogy változtatni kellene a kapcsolatunkon.

         

– Adom Apádat is, oké?

         

– Várj, várj! – állítom meg – Nem lesz elég elmondani ezt a nagy ömlengős szöveget, ha haza értek? Úgyis azt mondtad négy és öt között jöttök. Vagy késik a gép? Egyáltalán mi ez a zaj, Anya?

         

– Ó, drágám, milyen feledékeny vagyok... Elfelejtettem mondani, hogy csak holnap utazunk haza. Ma este adódott egy remek lehetőség, amit nem lehetett kihagyni.

         

– Micsoda? – akadok ki és pillanatok alatt egy világ törik össze bennem. Megint átcsesztek. Fontosabb az üzlet, mint a saját gyerekük.