Ange • Negyedik

* A kép az Indexről származik.

Kedves Olvasók! 

Szombat, tehát itt a következő fejezet! Remélem, hogy lassan eljut oda a történet, amikortól már valóban élvezhető lesz és nem, vagy nem csak szomorú! Nem szeretnék túl sokat elárulni, csupán jó olvasást kívánni Nektek! 

Ölel Benneteket, 

Beby

• Negyedik fejezet •

2017.10. 24.

A csend olyan mértékeket ölt, hogy hallani lehet a bogár zümmögését. Kezem az ölemben nyugszik, ismételten ujjaimat tördelem. Tudom, rossz szokás. Tenyeremen lassan gyöngyöződik az izzadtság. Baromi kellemetlenül érzem magam, és rohadt meleg van. Talán nem volt olyan jó ötlet az időjósra hallgatni, kinek hangja minden reggel betölti a nappalit, holott figyelni senki sem figyel rá.

Megigazítom a kötött garbóm nyakát, majd kezem visszahullik a combomra.

         

Belenézek újdonsült pszichológusom szemébe. Azok a gyönyörű íriszek értelmet és várakozást sugallnak. Sötétkék farmernadrágja és fehér inge lazaságot áraszt, s egyúttal figyelmet is követel. Háta előregörnyed, kezeivel lábain könyököl. Amikor megmozdul, egyik csuklóján megcsörren a fémszíjas órája, másikon egy karkötő. Talán kabalaként hordja.

         

Csak ne terelné el a figyelmemet a fehér ing v-vonalába befutó kulcscsontja. Olyan gyönyörű kulcscsontja van.

         

Kezén még feljebb tolja az inge ujját. Lassan mozog, nem siet. Eközben folyamatosan engem vizslat. Oly játékot űzünk, akárcsak ragadozó és zsákmánya. Mondanom sem kell, én vagyok az áldozat.

         

Most az arcát nézem. Markáns, határozott állvonala van, ugyanakkor vonásai barátságosak és tompák.

Egész nap nézegetném.

Ahogy vastag ajkát szólásra nyitja, tökéletes fogai kivillannak és nem tudok arra koncentrálni, amiről beszél.

De nem ezért vagyok itt – emlékeztetem magam. Nem stírölhetem a pszichológust kedvemre, mikor éppen a haditervemet készülök véghez vinni.

Mégpedig a hallgatást.

– Hanga, nem fog megszólalni? Még van huszonöt percünk – pillant rá az órájára. Biztos drága volt, elég menő darab. Mondtam, hogy jól keresnek ezek a majmok.

A lábammal köröket írok a földre, azt nézem. Megannyi képzeletbeli koncentrikus kör... Még csak fel sem pillantok rá, pedig hangja simogat. Minden egyes kimondott szóra érzem a melegséget. Pont annyira mély, pont annyira kellemes, mint amennyire kell.

Hátradőlök a kanapén. Azon a csodálatos, kényelmes kanapén.

Felnézek. Bár ne tenném. Újra elbabonáz.

– Tudja, Hanga, az édesanyja elmondta mi a probléma. Úgy gondolom, hogy a szüleire és az iskolára kivetített gondjai valójában a lelkében erednek.

Micsoda nagyívű gondolat. Valóban lelki probléma. Kurva nagy lelki probléma az, hogy meghalt a legszeretettebb ember az életemben, vagy tévednék?

De nem tiltakozom, nem szólalok meg. Makacsul hallgatok és bámulom azokat a szemeket.

A percek csigalassúsággal telnek. Fejem a falióra irányába fordítom, és figyelemmel követem a percmutatók vánszorgását. Még mindig visszavan tizenhét perc. Bezzeg mikor zongorázok, pillanatok alatt elillan az idő. Ilyenkor ki tudom zárni a külvilágot magamkörül és csak a zenének élek. Sokszor segít, de az elmúlt időben a zeneszoba közelébe sem tudtam menni, nemhogy leüljek a hangszerhez. Az is Nagyira emlékeztet.

Talán azért is lett Anyából zenész. A Mami kislánykora óta zongorázott, ahogy terhessége alatt is a billentyűk szerelmese volt. Pedig gyermekkorában óriási luxusnak számított, ha volt valakinek hangszere, nemhogy egy ilyen gyönyörű, robosztus és nem mellesleg drága darabja. A dédszüleim tehát igen tehetősek voltak. Ők zongoristának, nagy művésznek, kifinomult hölgynek szánták lányukat. Majd’ belepusztultak a gondolatba, hogy a Nagyi egy katonai táborban lesz holmi egyszerű ápolónő. De beletörődtek, mert egyetlen élő gyermekük, kinek nagy volt a szociális érzékenysége és segíteni akarása, mindennél fontosabb volt számukra. Épp elég tragédia volt számukra Lola, Mama leukémiás húgának elvesztése.

Újra az órára pillantok. Még mindig rengeteg időm van.

Körbenézek és felmérem a terepet. Körülöttem halványkék falak, szemben szürkésbarna, absztrakt mintájú tapéta. Fehér bútorok, középen óriási, szürkés kanapé és két fotel vele szemben. Itt ülünk most, már több, mint fél órája. Alattam bolyhos, puha, szürke szőnyeg, világos dohányzóasztallal, rajta gyertyák. Tetszik az összeállítás, olyan letisztult és megnyugtató. Valami kellemes érzés sugárzik belőle. A legjobb bútordarab azonban vitathatatlanul velem szemben ül. Ez a gyönyörű szőke férfi. Egy pasira egyáltalán lehet azt mondani, hogy gyönyörű?

Tekintetem ezután a falak mentén húzódó megrakott polcokra siklik. Megannyi papír, melyen megannyi sors fodrozódik. Háborgó életek. És mind úgy gondolják, hogy egy idegen segíthet rajtuk, csak azért, mert elmondja az egyetemen előre betanított szövegét. Csak azt sajnálom, hogy ezt az én karakán, s okosnak vélt Anyám is elhitte.

– Hanga, Ön tényleg semmit sem fog mondani nekem? Hamarosan letelik az időnk!

– Én nem akartam itt lenni, beszélni sem akarok magával – pillantok újra rá. De annyira nehéz figyelni egy ilyen erős kisugárzás mellett.

– De így nem tudok segíteni a problémáján – egyenesedik fel a foteljában, majd hátradőlve méreget.

– Nem érti meg, hogy nem is akarom, hogy segítsen? Maga rohadtul nem tud semmit rólam.

– Ha nem mond semmit magáról, nem is fogok tudni semmit – könyökét a fotel támlájára téve, összekulcsolja ujjait.

– Nem akarok mondani semmit – tagolom egyenként a szótagokat, túlartikulálva mondandómat. – Ahogy azt sem akarom, hogy bármit is tudjon rólam. Mert akkor sem lesz képes segíteni. Nem hiszem, hogy az egyetemen előre betanult lélekre ható szövege akkora hatással lesz rám, hogy elfelejtsem a történteket és a szívemben dúló vihart. Egyszerűen csak nem akarok tárgyalni magával. Eljöttem, igaz. Hogy miért? Mert Anyám nem száll le rólam. Következő héten is itt leszek, mert muszáj. De nem fogom elmesélni a problémáimat. Sőt, a lehető legkevesebbet szeretnék magával kommunikálni, ha lehetséges. Nyugodtan végezze az adminisztrációs dolgait – nézek az íróasztalon terpeszkedő Mac felé. Jól megy. – Én elleszek itt. Csendben.

Én is hátradőlök és belesüppedek a sötétkék párnákba. Nyertesnek érzem magam, főleg ahogy a majomra pillantok. Pillantása csalódottságról árulkodik.

– Rendben, akkor hallgatunk együtt, amíg meg nem gondolja magát, kedves Hanga.

Bólintok és inkább elgondolkozom azon, hogy mihez lenne kedvem, miután haza megyek. Főzzek én valami ebédet vagy ugorjak be valahová enni?

Elkalandozom a lehetőségeinket boncolgatva, mikor édes hangja újra betölti a szobát.

– Azt hiszem, lejárt az időnk – feláll és az asztalhoz sétál. Úristen, micsoda feneke van... Jézusom, Hanga, viselkedj – korholom magam.

Figyelem, ahogy mozog. Céltudatosan, ugyanakkor nem sietősen. Leül az asztalhoz és valamit pötyög a billentyűzeten. A csendet megtöri a nyomtató kattogó hangja. Három papír csusszan ki a lassan elhaló hangú gépezetből.

– Ebből kettő a magáé. Egyet adjon le a recepción.

– Hol tudok fizetni? – állok fel én is és leakasztom a kabátom az ajtó mellett álló kissé antik, ugyanakkor a stílushoz híven fehér fogasról.

– Mindent a recepción tud elintézni.

– Köszönöm – bólintok, majd felkapom a táskámat. A szendvicset érkezésem után már kidobtam a kukába. Több cuccom nincs.

Elindulok az ajtó felé, de a hang megállít.

– Örülök, hogy megismertem – érzek egy kis gúnyt a mondandójában, és lehet is rá oka. Hiszen egy büdös szót, annyit sem mondtam magamról. – Jövő héten pontban kettőkor találkozunk!

Vajon miért hangsúlyozza ki a pontban szót? Nem is értem.

– Viszlát – intek vissza, majd becsukom az ajtót, mielőtt válaszolhatna.

Egyenesen a recepcióra megyek, majd átadom a papírokat, amiket távozásom előtt emeltem le az asztalról.

– Elégedett volt? – kérdezi a mosolygós, fekete hajú hölgy, aki jöttömkor már a lépcsőházban várt. Eközben lefűzi az egyik papírt, a másik kettőt visszaadja. – Ezekből mindegyik az Öné, az egyik a beszélgetés tartalmáról szól, a másik a számla. Bár, úgy látom mindkettő elég üres.

– Igen, persze, köszönöm! Ezt hogy érti?

– Nem is beszéltek semmit ezalatt az egy óra alatt?

– Jól tudok hallgatni – sütöm le a szemem, miközben a számla szélét piszkálgatom.

– Tudom, hogy nehéz, de higgyen nekem, Vecsei doktor az egyik legjobb a szakmában fiatal kora ellenére – végigsimít a kezemen, azonban én reflexből elrántom. – Bocsánat – szabadkozik.

– Szóval, mennyivel tartozom?

– Semmivel.

– Ez hogy lehet? – nézek rá értetlenkedve.

– A doktor úr ezt írta a számlára, én nem tudom.

– Akkor köszönöm – összehúzom a kabátomat, majd elindulok a kijárat felé. – Viszontlátásra! – köszönök és kilépek a szenvedés barlangjából.

•••

Ahogy felülök a metróra, előkapom a telefonomat és belépek az üzeneteimbe. Megkeresem Keresztes Csongor nevét. Tudom, hogy tegnap bunkó voltam, de nagyon nehéz visszarázódni a való életbe és felvenni ugyanott a fonalat, ahol a Mami halála előtt abbahagytam.

       

Szia Csongi! Ne haragudj a tegnapiért. Már a suliban meg akartalak keresni, de sehol nem láttalak.

         

Alig elteszem a telefont, csippan egyet a kabátzsebemben. Hát ez gyors volt – gondolom, majd kiveszem a készüléket és megnyitom az üzenetet, ami mégsem Csongortól jött.

         

Anyám az.

         

Szia Drágám! Sürgősen el kellett utaznunk Apáddal. Utolsó pillanatban kaptunk egy nagyszerű felkérést, ami az üzletnek is jót tesz. Szombatra már otthon leszünk. Amúgy milyen volt a pszichológusnál? Ugye, hogy segített? Csókol, Anya

         

Nagyszerű felkérés, mi? Szegény Mama biztosan fel van háborodva most, akárhol is van. Tuti átjönne, és együtt sütnénk valami finomat. Igazából mindig sütögettünk, ha elmentek a szüleim valahová. Szóval, elég gyakran.

         

Egyébként is... Csak egy sms-re futotta? Mondjuk meg sem lep, ez a legegyszerűbb módja annak, hogy elintézze a dolgot. Nincs kínos magyarázkodás és azonnali válaszreakció. Tiszta haszon. Az egészben csak az lep meg, hogy nem egyedül megy, hanem Apám is elkíséri. Ez elég ritka, főleg manapság.

         

Nagyot sóhajtok, majd bepötyögök egy sablonszöveget a hogylétemről és a csodás látogatásomról Vecsei doktornál. Anyám kedvesen válaszol és sok szívecskét küld. Elhiszi a sok szarságot. Nem meglepő, nem ismer. Azt hiszem, sosem tudta, ki is vagyok valójában. Egyedüli ember a családban, aki ismer, az is a föld alatt van. Immáron tizenegy napja.

         

Ahogy a metrón ülök és bámulok magam elé, újra kicsordulnak a könnyeim. Amióta újra egyetemre járok, megtanultam, hogy ne mutassam ki az érzéseimet, arcomra álarcot húzok minden egyes nap, s falat építek reggelente magam köré. Most viszont egy olyan embert sem látok, aki ismerne. Habár ahogy a sírástól rázkódik a mellkasom és az arcom csupa könny, egy-ketten felém néznek, vagy a társaságban utazó emberek összesúgnak. De többmillió ember mellett ez belefér, úgysem tudják, ki vagyok.

         

Újra megszólal a telefonom a zsebemben, de most tényleg az az ember ír, akitől már az előbb választ vártam.

         

Semmi gond. Nem voltam, beteg vagyok, itthon fekszem – írja Csongor.

         

Jobbulást! – írok vissza, majd gondolkodás nélkül továbbmegyek, s nem szállok le a Ferenciek terénél, hogy a busszal hazafele vegyem az irányt.

         

Őszintén, fogalmam sincs, hogy mennyire jó ötlet ez, de úgy érzem oda kell mennem hozzá, meg kell látogatnom. Egészen a Corvinig utazom. Mikor megáll a szerelvény, elsőként ugrom le és sietős léptekkel vágtatok fel még a mozgólépcsőn is. Mostanában olyan dolgokat teszek, melyek egyáltalán nem jellemzőek rám. Soha életemben nem ütöttem meg azt az energikussági szintet, melyen én futottam volna egy magától működő lépcsőn, vagy akár egy jármű után. Mégha késésben voltam, sem. Ez nem jellemző Ambróczy Hangára és kész.

         

Először azonban jobbra fordulok és a mozi elé vezető lépcsőn megyek fel. Be kell mennem a Tejivóba, hogy vigyek valamit Csonginak. Mikor randiztunk, többször is betértünk ide, hiszen nagyon közel volt hozzájuk és sokkal egyszerűbbnek tűnt leugrani egy melegszendvicsért vagy péksütiért, mint otthon kotyvasztani valami ehetetlen borzalmat. Én sem tudok annyira főzni, de az még semmi, ahhoz képest, amit Csongor művel a konyhában. Borzalom.

         

Belépek az ajtón, és arcon csapnak az emlékek. Látom magunkat, ahogy majszoljuk a szendvicset, ahogy isszuk a kakaót vagy ahogy együtt nézzük a téren sétáló embereket és jókat kacagunk rajtuk. Igen, ez sem a legjobb szokásunk, de valljuk be, mindenki csinálja. Az ismeretségi körünkből nem tudnék olyan embert mondani, aki legalább egyszer nem ült le csak úgy egy parki padra, és nem beszélte ki társával az arra járókat. Valljuk be magunknak, hogy mi is csináltuk, mielőtt ítélkeznénk.

         

Kiveszek a hűtőből két kakaót, majd kérek két fahéjas csigát és megrendelem a melegszendvicseket, természetesen elvitelre.

         

Amíg várok a rendelésem elkészültére, türelmetlenül dobolok a lábammal a pult jobb oldalán állva. Nem hiszem el, hogy nem lehet egy kicsit jobban sietni.

         

Mikor a kiscsaj kiszól, hogy elkészültek a szendók, beleejtem a kis szatyorba a kakaókat és a péksütit, s már rohanok is ki az ajtón. Csongor egy sarokra lakik innen, a 4-6-os vonalán, azonban ez a távolság gyalog is bőven megtehető. Sőt, talán gyorsabb, mintha még várnék a villamosra, hogy egy megállóval arrébb kidobjon.

         

A házhoz odaérve benyomom a kódot és kitárom a nehéz vasajtót. Év elején, abban az egy hónapban valóban annyit voltunk együtt, s tanultunk együtt, hogy ez nem is számított kérdésnek, tudom-e a kapukódjukat.

         

Jelen esetben azonban megvárom a liftet, nincs kedvem felgyalogolni a harmadikra, ma már lépcsőztem épp eleget. Ahogy felérek és odasétálok az ajtajukhoz, egy pillanatra meggondolom magam. Biztosan akarom én ezt?

         

De innentől nincs megállj, az az isteni melegszendvics itt illatozik a szatyorban, nem veszhet kárba.

Szóval becsengetek.

Óráknak tűnő pillanatokig nem történik semmi. Már valóban meg akarok fordulni, mikor nyílik az ajtó.

– Hát te? – kérdezi meglepve egy barna, kócos hajgombóc.

– Gondoltam meglátogatom a kis beteget – mérem végig tetőtől talpig.

Tényleg rosszul lehet. Egy piros kockás pizsamanadrág és egy fekete póló van rajta. Habár nyaka félrecsúszott, és láttatni engedi kulcscsontját, de ez még csak meg sem közelíti Vecsei doktorét. Úristen. Ezt nagyon gyorsan abba kell hagynom.

Amint feljebb csúszik a tekintetem Csongor arcára, tényleg elfelejtem a majmot. Arca kipirosodott, valószínűleg a láztól, szemei kissé homályosak, de azok az ajkak, azok nem betegek. Tekintetemet egyre csak az a száj vonzza, s eszembe jut tegnap esti bénázásom.

– De hogy-hogy? Tegnap este elég szépen lekoptattál – kér számon, teljesen jogosan. Nem volt szép tőlem, hogy elküldtem.

– Tegnap este elszúrtam. És szeretném helyrehozni – ezzel odalépek, szájon csókolom, azonban nem kapom meg lelkem feloldozását. Valami érthetetlen módon a lelkem piciny darabja megsérül és belém vág egy rossz érzés. Egy olyan, amit akkor érzünk, mikor tudjuk, hogy na, ezt pont nem kellett volna.

És most én pont ezt érzem. Lelkiismeret-furdalást.