Ange • Tizenkettedik
• Tizenegyedik fejezet • 2017.11.10. Hirtelen lefagyok és a fejembe belehasít a fájdalom. Dr. Vecsei H. Miklóst öleltem az előbb, a pszichológusomhoz bújtam szorosan, az ő illatát lélegeztem be órákon át tartó pillanatokig. Egy hülye vagyok. A cipőmet nézem, nem merek felé fordulni. Szégyellem magam. Nem csak az ölelés miatt, hanem mert még meg is kellett védenie. Összefűzöm az ujjaimat és azokat tördelem. – Jól van? – hangja sokkal kimértebb, kevésbé lágy, mint az előbb. Aprót bólintok, nem akarok válaszolni. Egy kissé még mindig remegek, de próbálom palástolni, és keresztbe teszem a karjaimat a mellkasom előtt, ajkamat pedig erősen beharapom. – Akkor menjünk – odalép a kaputelefonhoz, beüti a kódot és kitárja a nehéz faajtót. Anélkül, hogy felnéznék, egyenesen bemegyek rajta, majd fel a lépcsőn. Nem vagyok rá képes, hogy egy olyan kicsi légtérben legyek vele összezárva, akár pár percig