Ange • Tizenegyedik

Kedves Olvasók!

Most, hogy szeretném újraéleszteni a blogom, fel fogom rakni azokat a részeket, amik időközben létrejöttek, és eddig csak wattpadon voltak olvashatók. 

Jó olvasást!

Ölel Benneteket,

Beby

• Tizenegyedik fejezet •

2017.11.08.

Habár két napig bujdokolhattam, tovább nem húzhatom az időt, neki kell indulnom a reggeli készülődésnek, hogy kilencre már bent lehessek retorikán. Ahogy sikerül az ezredik szundi után kikelnem az ágyból, az első az, hogy felhúzom a redőnyt, illetve kinézek az ablakon. Már az sem jelent semmi jót, hogy a játszótérig nem látok el a szürke köd miatt. Tudom, hogy ez meg fogja alapozni a napomat, hiszen roppant érzékeny vagyok az időjárás mivoltára. 

Gyorsan készülődöm, ahogy általánosságban is teszem, hiszen az esetek többségében késésben vagyok. Igen, most is. Miután magamra ráncigálom a mustársárga harisnyámat, belebújok a szürke kötött ruhámba és elrobogok arcot, illetve fogat mosni, végül felteszek egy kis sminket. A fürdőszobai procedúra után még visszalépek a táskámért, és levágtatok a lépcsőn. 

Anyám a konyhaasztalnál a gép előtt ül, gyorsütemben nyomogatva a billentyűzetet. Valószínűleg üzleti e-mailekre válaszol. 

– Szép jó reggelt – trillázza, amint felnéz a munkájából a nagy csattanásra, amit a cipősszekrény ajtajának hangos becsukásával keltek. 

            

– Jobbat – mormogom, s közben próbálom felhúzni a cipzárt azon az átkozott cipőn. Több-kevesebb sikerrel.

            

– Nincs valami jó napod – állapítja meg a nyilvánvalót, én pedig morcosan ránézek, miközben helyet foglalok a földön, hátha akkor könnyebben magamra tudom venni a lábbelimet. 

            

– Ezt a kócosságomból állapítottad meg, vagy hogy beszorult a cipzár, netalántán abból, hogy fél óra múlva az egyetemen kellene lennem? 

            

Fújok egy nagyot, hogy a laza, kontyba kötött hajamból kicsúszott tincs kilibbenjen a szememből, és továbbra is mérgesen, összehúzott szemekkel méregetem Anyámat. Még idegesít, ahelyett hogy segítene. 

            

– Abból, hogy felfutott a harisnyád – látszólag sajnáló fejet vág, majd mosolygását elnyomva, beleiiszik a bögre kávéjába. 

            

– Basszus – szisszenek fel és máris az emeletre indulok, hogy átváltsam a szakadt holmit. Újabb ok, amiért rossz lesz ez a nap. Gyűlölök más ruhát viselni aznap, mint amit reggel megálmodtam. 

Talán feketetét veszek fel helyette, az mindig jó megoldás. 

            

– Bevihetlek, ha gondolod – kiabálja utánam, és még hallom, amint nyikordul a szék a padlón, ahogy feláll, mielőtt bevetném magam a gardróbba a fekete harisnya után kutatva. 

•••••

– Rémes ez a nap, rémes! – nyögöm, amíg egy ócska, menzás szalvétával itatom fel a kiömlött kávémat az asztalról. 

            

– Mert bevonzod magadnak – húzza meg a vállát Lina, és bekap egy falatot a tejszínes-fokhagymás tésztájából. 

            

– Ez nem igaz. Én tök pozitív vagyok. Hidd el, nem akartam, hogy kiszakadjon a kedvenc harisnyám, vagy hogy megint elkéssek retorikáról. Tanár úr tuti kidob legközelebb. Láttad milyen szúrósan nézett? 

            

– Igen, mert ahelyett hogy szép csendben meghúztad volna magad, nekimentél egy asztalnak és utána felborítottad a széket is.        

            

– Látod? Az sem direkt volt. Ma meg vagyok átkozva – siránkozom, a kávétól teljesen átázott zsepit pedig a kiürült zacskóba gyömöszölöm. Ennyit a Flat White-omról. – Tudod, mit? Helyesbítek. Mostanában el vagyok átkozva. 

            

A távolba révedek, és elgondolkozom milyen igaz is ez, amit mondtam. Életemben nem voltam még ilyen szerencsétlen, mint az elmúlt hónapban. 2017 októbere, illetve azt hiszem novembere is feketelistás számomra. Egyetlen pozitívum, aki az elmúlt pár hetemet bevilágította, az Vecsei doktor. 

            

Jesszus Hanga, fogd vissza magad. Ő nem egy férfi, csak egy pszichológus. Mintha kizárná egyik a másikat... – nevetséges párbeszédet folytatok magammal és belebököm a villámat egy falat húsba, melyet jócskán ellep a sajtszósz. Pont így szeretem. 

            

Ahogy barátnőmre siklik a tekintetem a zajos és tömött egyetemi étterem fogyasztóiról, feltűnik, hogy beszél, de mintha csak kikapcsoltam volna a hallásom, egy szót sem értek belőle. Talán jobban kellene figyelnem rá, hiszen egyre morcosabban néz, már azokat a gyönyörű ívű, világosbarna szemöldökeit is mérgesen összehúzza. A nyakában ékeskedő apró követ pedig egyre idegesebben piszkálgatja. Jobb kezében is megállt már a villa. 

            

– Bocsánat, figyelek – alig észrevehetően megrázom a fejem, ezzel is arra ösztönözve magam, hogy visszatérjek a földre. Beharapom a szám szélét és várok az ítéletemre. 

            

– Mondanám, hogy ismételd vissza a kérdésemet, de gyanúm szerint totál kiesett az elmúlt három perc – már épp tiltakozásra nyitnám a számat, de rájövök, hogy teljesen felesleges. Bölcsebb lenne inkább meghallgatni a barátnőmet. – Azt kérdeztem, hogy mi újság Csongival. Gyanítom miatta volt a mizéria vasárnap és ezért nem jöttél két napig suliba. 

            

– Igen – bólintok és próbálom a leghelyesebben, mégis legrövidebben megfogalmazni a történteket. – Áthívott magukhoz, én pedig átmentem, holott tudtam, hogy mit akar és azt is, hogy én ezt nem szeretném.

            

– Nem lehetsz ilyen hülye, hogy nem akarsz lefeküdni Keresztes Csongorral, az egyetem legszexibb gólyájával – mereszti ki rám nagy szemeit Lina és belekortyol az üdítőjébe.

            

Nagyot sóhajtok, kezemet pedig a halántékomra téve, összecsippentem a homlokom. Milyen egyszerű is lenne, ha az jelentené a világmindenséget, ki milyen szexi az évfolyamból. 

            

– Tudod, hogy ez nem erről szól. Csak nem érzek iránta semmilyen vonzalmat. Nagyon kedvelem, roppant rendes srác, cuki, helyes, okos, de nincs meg az a rohadt szikra – megvonom a vállam és villámmal beletúrok a nagy kupac rizsbe. A szakácsnéni kicsit elméretezte a köretadagot. 

            

– Jó, értettem, nincs szikra – forgatja meg a szemeit. – De ezért nem jönnél hozzánk sírva.

            

– Csongor nem volt ilyen megértő. 

            

– Na, ne? Mit csinált? Kiakadt, mikor szakítottál vele? – csillogó tekintettel dől előrébb a székén és áthajol az asztal felett.

            

– Nem szakítottam vele. Nem is jártunk. Azt hiszem – gondolkodom el egy pillanatra, de barátnőm éhes pillantását látva folytatom. – Ő nem akart leállni, mikor szóltam neki, hogy hagyja abba a csókolgatást, vetkőztetést, sötöbö, sötöbö...

            

Tágra nyílt szemekkel vizslat, és tudom mit akar megkérdezni. Csak bólintok és a bal könyökömre támaszkodom, miközben újabb rizsszemeket hajkurászok a villámra. 

            

– Aztamindenségit, ez a Csongor gyerek durvább, mint kinéztem volna belőle. Pedig már gondoltam rá, ha neked nem kell, nekem jó lesz. Ne hagyjuk már elveszni.

            

Habár tudom, hogy direkt poénkodik, egy pillanatra mégis átszalad az arcomon az undor, és talán a megalázottság érzése is. Ennyi kell, hogy újra feljöjjön bennem a vasárnap este, és érezzem erős ujjait, illetve követelőző csókjait. Kiráz a hideg. 

            

– Ne beszéljünk erről, jó? – nézek fel barátnőm szemeibe, aki talán meglátja arcomon a viszolygást a témától, hiszen bólint, és elkezd csacsogni a legújabb egyetemi botrányról. Na, ha valaki, ő aztán igazán otthon van minden pletykában.

2017.11.09.

Mostanában észreveszem, hogy néha teljesen kikapcsolok. Olyan érzés ez, mintha a világon senki sem lenne, csakis te. Egyedül. Nem érzékeled a körülötted lévők beszélgetését, mozgásait. Sőt, néha azt sem, hogy te magad mit csinálsz éppen. Csak a gondolataiddal vagy összezárva, mintha egy fekete szobában lennétek ketten, mindenki és minden nélkül. Manapság néha meg is ijedek magamtól, hiszen csak percekkel később észlelem azt, hogy megnyitottam a csapot, vagy hogy épp nekiálltam sorozatot nézni. Talán ijesztően hangzik, de... Jó, valóban az. Nagyon ijesztő.

            

Attól félek, hogy bele fogok őrülni ebbe a sok szarságba, ami mostanában ért. Vannak hullámvölgyek, és vannak kicsinyke dombocskák az állapotomban, habár egyik emelkedőt sem érzem, hogy elérné a valódi földfelszínt. A mélyben vagyok, és bármennyire is próbálok feltörni onnan, mindig jön egy újabb erő, leginkább személy, aki visszanyom. 

            

Vasárnap óta emésztem magam, hogy mi történt Csongorral. Nem tehetek róla, de valóban nem voltam képes lefeküdni vele. Undorodtam, ahogy hozzám ért, mintha csak egy idegen nyúlt volna a bőrömhöz. És bűntudatom, lelkiismeret-furdalásom volt, amiért vele vagyok. Amiért nem a szöszke Vecsei doktor simít végig a karomon, vagy nem ő hinti tele apró csókokkal a nyakamat. 

            

Talán beszélnem kellett volna a Csongor iránti egyre fokozódó ellenszenvemről Vecsei doktornak, de akkor mégis hogy hagynám ki a sztoriból őt magát? Hiszen a Csongi felé kialakult érzéseim fordítottan arányosak a pszichológusom iránt viszont egyre növekvő érzéseimmel.

            

Nagyot sóhajtok és erősen megnyomom a halántékomat. Borzasztóan hasogat a fejem, és nem elég, hogy ma kibírtam egész nap az unalmasabbnál unalmasabb előadásokat, illetve gyakorlatokat, most jön a nap kedvenc része. Az énekkari próba. Mondanom sem kell, hogy micsoda lelkesedést érzek iránta, viszont minden esetben kötelező a megjelenés, én mégis lógtam már egy csomót. S habár a tanár szemet huny a dolgok felett, – hiszen Anyámnak még valami ismerőse is – kiadta, hogy az évben már valóban nem hiányozhatok többször. Nem, ez semmi esetre sem kivételezés, csak egy jó ember döntése, aki ismeri a családi tragédiát, ami októberben köszöntött be hozzánk. 

            

A folyosón az egyik padon ücsörgök, és várom a tanárt, hogy beengedjen minket a terembe. Körülöttem egyre nagyobb a tömeg, legtöbben az ablaknál álldogálnak, vagy a közeli padokon foglalnak helyet. S valamennyi közülük beszélget is a másikkal, ismerkednek. Van olyan, aki már most behangol, mintha akkora tétje lenne egy-egy hamis hangnak a próbán. Nem versenyre készülünk, könyörgöm. 

            

– Bocsi, szabad? – érdeklődik az a fiú, aki mellettem ül zeneelméleten. Basszus, még mindig nem tudom, hogy Péter vagy Patrik.

            

– Ühüm, persze – válaszolok és villantok egy ezerwattos mosolyt. Legalább próbálok jófej lenni, még ha nem tudtam megjegyezni az átkozott nevét, akkor is. 

            

Félszemmel figyelem, ahogy helyet foglal, kiveszi a táskájából a könyvét. Óvatosan kinyitja a könyvjelzővel megjelölt oldalnál és mély olvasásba zuhan. Egy egészen régi kiadású Gyűrűk urát tart a kezei között, melynek gerincén ott díszeleg a könyvtári jelzés. 

            

– Lyukat fogsz égetni a könyvembe. És ez csak azért baj, mert nem az enyém – még csak fel sem pillant a lapok közül, ahogy beszél. 

            

Basszus, akkor azt hiszem annyira nem sikerült láthatatlanul figyelni őt. Gyakorolnom kell még.Akkor vajon Vecsei doktor is észrevette, mikor őt nézem?– a gondolat olyannyira megrémít hirtelen, hogy lekúszik a gyomromba, és akárcsak egy többszáz kilós kő, húzza azt. 

            

– Bocsi, csak azt néztem mit olvasol. 

            

– Ennyi idő alatt nem csak a címen, de az egész első fejezeten is végigérhettél volna. 

            

– Elbambultam, fáj a fejem. 

            

Felnevet, én pedig visszafordulok és tovább szuggerálom az apró hajszálrepedést a fehér falon. Kínosabb már nem is lehetne. Nem elég, hogy nem tudom a nevét, most még le is buktam, hogy figyelem. Gratulálok. 

            

– Ne haragudj Hanga, tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül mostanában, nem hibáztatlak, hogy elbambultál.

            

– Aha, köszi – válaszolom az orrom alatt motyogva teljes megsemmisülésben. Szóval ő tudja a nevemet, de én nem tudom az övét. Újabb gratuláció magamtól magamnak.

            

Az ismételten bekövetkező kínos szituációtól a tanár ment meg, aki trillázva közeledik a folyosón felénk. Olyan gyorsan pattanok fel a padról, hogy könyökömmel kiverem a mellettem ülő srác kezéből a könyvet. Gyorsan lehajolok érte, miközben titokban belepillantok az elejében található listára. Ligeti Patrik. Bingó.

            

– Ne haragudj, Patrik. Mostanában kicsit összeszedetlen vagyok – mosolygok rá megértését várva, és visszanyújtom neki a Tolkien-kötetet. 

            

– Á, szóval tudod a nevemet. Mindig is azt hittem, fogalmad sincs ki vagyok. 

            

Vörös fejjel megyek be a terembe a többiek után, és imádkozom, hogy véletlenül se láthassa zavaromat. 

            

– Hogyne tudnám, elvégre csoporttársak vagyunk, sőt zeneelméleten padtársak is – szúrom oda, kissé fejemmel hátrafordulva, majd elfoglalom a szokásos helyemet. Legalábbis azt, ahol szeptemberben álltam. 

•••••

Az énekkari próba végül nem is volt annyira rémes, el is felejtettem már az ilyenkor a teremben uralkodó hangulatot. Egy-egy elrontott résznél habár felhangzott a nevetés, senki sem utálatból, vagy lenézésből tette. Mindenki tudta, hogy milyen fáradt a másik, így lassan hat felé közeledve, egésznapos tanulás, figyelés, jegyzetelés után, szóval tényleg mindenki igazán megértő volt. 

            

Ha őszinte akarok lenni, még jól is éreztem magam. Az tetszik a legjobban, hogy végre talán vissza tudok rázódni az egyetemi életbe, és már nem fogok kilógni a sorból. 

            

Miután az utolsó dal vége is elhangzik, a tanár megköszöni mindenkinek a részvételt és további szép estét kíván. Én odalépek a terem oldalához odatolt asztalokhoz, és felveszem a táskám, majd elindulok az ajtó felé. 

            

– Hé, Hanga, bocsi, állj meg egy pillanatra – hallok meg egy vékony női hangot mögülem. 

            

Mikor megfordulok, az egyik szaktársam áll ott, azt hiszem Timi. 

            

– Jövő hétvégén lesz egy buli az ének-zene szakosoknak, és arra gondoltunk, hogy te is eljöhetnél. Már ha van kedved, időd, ilyesmi – egyik lábáról a másikra áll, kissé feszeng. Talán ilyen félelmetes vagyok? Vagy ennyire félnek a labilis Hangától?

            

– Mindenképpen elmegyek, köszönöm a meghívást – mosolygok, és nem is kell tettetnem a jókedvemet. Valóban jólesik, hogy újra gondolnak rám, ha buliról van szó.

            

– Ha gondolod, hozhatod magaddal Csongit is, mint partner. Lesz egy-két külsős, nem gond.

            

– Hát, köszi Timi, de nem hinném, hogy szeretném magammal vinni Csongort – kínosan felnevetek.

            

– Jaj, bocsi, azt hittem ti...

            

– Nem, nem. Nem vagyunk együtt. De semmi gond – simítok végig a kezén és együttérzően mosolygok, hiszen látom rajta, hogy eléggé zavarban van. 

            

Miután elköszönünk egymástól, tovább folytatom az utam kifelé. Nagy léptekkel sétálok, ahogy mindig is szoktam. Kiskorom óta sietek, hogy minél előbb érhessek haza vagy hogy utolsó pillanatban még odaérjek, ahonnan rendszerint késésben vagyok.

            

Ahogy kilépek a bejárati ajtón, megcsap a novemberi szél. Sötét van, hideg, tipikusan az az időjárás, mikor bekuckóznál a meleg szobába egy pléddel bebugyolálva, és kezedben forró, gőzölgő teával. 

            

A buszmegállóba igyekszem, s hirtelen egy kéz kap el hátulról. Megáll bennem az ütő. Sosem akartak még elrabolni vagy bántalmazni Pesten, és őszintén, nem most akarom elkezdeni. Megfordulok, aztán szembetalálom magam a zaklatómmal.

            

Keresztes Csongorral. 

            

– Hanga, én csak, én csak bocsánatot akartam kérni – szavai néhol kibogózhatatlanok, folyamatosan ismétli önmagát. Részeg. 

            

Alig áll a lábán és nagyokat pislog. Sosem láttam még ilyen állapotban. Ő volt az az ember, aki tudott mértéket tartani a bulikban, aki támogatta a többieket. Aki hátrafogta a hajad, vagy aki kerített neked egy pohár vizet. Esetleg felvitt hozzájuk, hogy ne nyírjanak ki a szüleid azért, hogy milyen állapotban vagy.

            

– Rendben. Meg van bocsátva. Szia, Csongi – köszönök el tőle, és már mennék is, azonban újra elkapja a karom. 

            

Tudom, hogy a részegségnek ilyen stádiumában nem szabadna itt hagynom, de a múltkori után kissé félek tőle. Főleg ilyen állapotban. 

            

– Ne menj el. Én ott akarom folytatni, ahol abbahagytuk. Én tudok várni rád – a szorítása egyre erősebb, én pedig egyre inkább szabadulni akarok. 

            

– Légy szíves, engedj el. Majd megbeszéljük, ha nem vagy részeg. 

            

– Én nem vagyok részeg, érted? Én nem – közelebb lép és látom a szemeiben az alkohol okozta homályt. Nincs teljesen tisztában azzal, hogy mit tesz vagy mit mond. El sem tudom képzelni, hogy mennyit ihatott. 

            

– Dehogynem. Engedj el, légy szíves. Mondtam már.

            

– Hanga, én szeretlek. Veled akarok lenni. 

            

– Ez nem működik köztünk, Csongor. Sajnálom. De majd megbeszéljük, ha nem vagy részeg. 

            

– Nem érted, hogy nem vagyok részeg? – felemeli a hangját és egyre jobban szorítja a karom. 

            

Még közelebb lép, orromat megcsapja az erős alkoholszag, amitől kiráz a hideg. Szabadulnék tőle, de nem tudok. Körbenézek, azonban az utcán sehol senki nem jár, az egyetem bejárata felől viszont röhögés hangzik fel. Talán van remény, hogy kimentenek ennek az állatnak a kezei közül. 

            

– Hagyj békén Csongor, engedj el. Engedj már el! – direkt egyre hangosabban kiabálok, és az alakok valószínűleg meghallották, hiszen felénk indulnak. 

            

– Van valami baj? – hallom meg Patrik hangját először. 

            

Csongor azonnal össze-vissza kezd beszélni, hallatszik rajta, hogy illuminált állapotban van. Hála Istennek a többiek is érzékelik és egyre közelebb jönnek. Patrik közvetlenül mellénk lép, lehámozza rólam Csongor ujjait. Olyan kicsinek tűnik mellette a részeg fiú. 

            

A továbbiakban minden szempillantás alatt történik. Tudat alatt elkülönítem magam a külvilágtól, most csapódik le rajtam a stressz, amit a részeg Csongor okozott. Mi van, ha nem jön Patrik társasága, és most valóban megtörténik az, aminek vasárnap véget vetettem? Mi van, ha elveszti az eszét? Mi van, ha bántani fog? Azt hittem, hogy ismerem, most viszont kiderült, hogy közelsem tudom, milyen szörnyeteg lakik a göndör fürtök alatt. 

            

Reszketek, és a könnyeim is kicsordulnak, amint figyelem, ahogy Patrik heves szócsatát vív Csongorral, majd dulakodásba kezdenek. A másik két srác segítségével végül az utcasarokra taszítják a részeg, kócos, és lassan megtörtté vált fiút, aki lerázza magáról az erős markokat, és hátrébb lép párat. Majd erőteljesen megfordul, aztán eltűnik a másik utcában. Patrik visszalép hozzám, és felemeli a fejem. Hideg ujjai kissé kijózanítanak.      

            

– Minden rendben van, Hanga? Mi történt? Ti nem vagytok együtt amúgy? Vagy összevesztetek? 

            

– Nem vagyunk együtt – csak ennyit bírok kinyögni, de hangom akadozik. Letörlök egy könnycseppet az arcomról és kérdés nélkül borulok Patrik karjaiba. 

            

Habár eddig a napig a nevét sem tudtam, most ő volt az, aki megmentett. Ha nem maradnak tovább a haverjaival, én már Csongor erőszakosságának áldozata lennék.

            

– Ne haragudj, és nagyon köszönöm – törlöm meg a szemeimet és lépek hátrébb tőle. – Gondolom nem így tervezted az estédet, hogy majd a könyvedet bámuló lányt kell megmentened. 

            

Kényszeredetten felnevetek, Patrik pedig rám mosolyog. 

            

– Valóban nem. Srácok, menjetek csak, én hazakísérem Hangát, nehogy meggondolja magát ez a tökkelütött – fordul barátai felé, akik bólintanak, és lepacsiznak Patrikkal, majd abba az irányba mennek, amerre Csongi is távozott. 

            

– Haza tudok menni egyedül is, köszi – próbálom tenni a megtörhetetlent, de valójában a lelkem mélyén örülök, hogy elkísér.

            

– Nem kérdés volt, hogy haza kísérlek, hanem kijelentés. Szóval, merre laksz? – elmosolyodom, és elmondom neki, hogy merre is menjünk. 

2017.11.10.

Habár legszívesebben most is otthon maradtam volna, a hiányzásaim miatt ezt nem tehettem meg. Így már az odaút alatt azon görcsöltem, hogy mi lesz, ha összefutok Csongival. Véleményem szerint nem jön ittas állapotban suliba, ki tudja, hogy józanon is mire képes. Bár a héten nagyon senki sem látta az egyetem területén, mára még meggondolhatja magát. 

            

Ahogy közeledik a háromnegyed tíz, az első magyar szakos órám kezdete aznap, úgy zsugorodik egyre kisebbre a gyomrom. Linával a folyosón találkozunk szünetben, és rögtön azzal fogad, hogy mi történt tegnap este, az énnekkari próba után. Azt hiszem Patrik haverjai nem a hallgatásukról nevezetesek. 

            

– Úristen, és megvédett? Na, ne... Úgy, mint a filmekben? De menő – lelkesedik csillogó szemekkel, miután elmesélem neki a csoporttársaim hősies kiállását értem. 

            

– Igen, aranyos volt. Csongor olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnt mellette. És ragaszkodott hozzá, hogy haza is kísérjen. 

            

– Na, és nálatok is aludt? – kacsint barátnőm.

            

– Kérlek, ne légy már ennyire szexmániás. Nem minden akörül forog, drága Lina. 

            

– Baszki – csúszik ki a száján, én pedig hátra akarok fordulni, hogy láthassam, amit ő figyel, de gyorsan elkapja a karom. – Inkább ne, kérlek. 

            

Nem hallgatok rá, és elnézek a folyosó másik irányába. Csongor jön, bal szeme kissé fel van dagadva, és kékeslila véraláfutás húzódik végig fél arcán. Összeszorul a gyomrom. Remélem, hogy nem Patrik haverjai intézték el ennyire. Habár amennyire kész állapotban volt tegnap este, bármilyen szórakozóhelyen beleköthetett akárkibe. Nagyot nyelek, ahogy közelebb ér, de rám sem néz, csak bemegy a terembe, amit időközben kinyitott a tanár. 

            

– Azt a rohadt, őt aztán jól elintézték. Ugye nem? – hagyja lógni a levegőben a kérdése második felét Lina, de így is megértem. 

            

– Remélem – csak ennyit válaszolok, majd megfogom a kezét, és behúzom a terembe, hiszen a folyosón lassan már csak mi maradtunk, és pont nem hiányzik, hogy újabb késést rójanak ki rám, holott én már több, mint tíz perce ott várakozom az ajtó előtt.

            

Az óra, és tulajdonképpen a nap egésze nyugisan telik, próbálom elkerülni Csongort, holott a továbbiakban végig együtt van óránk. Sokszor érzem magamon a tekintetét, de próbálom kizárni a tudatomból, és nem figyelni rá. 

            

– Akkor a házi dolgozatok témáját még pontosítom e-mailben. Ne feledjék, mához két hétre van a beadási határidő, kedden találkozunk, viszontlátásra – zárja le beszédét a tanár úr, majd mindenki hangos pakolásba kezd. 

            

Már csak két óra, és újra találkozhatok a dokival. Remélhetőleg ő majd kissé lenyugtat, és segít nekem. Vagyis nem, azt hiszem esélytelen, hogy az ő közelében lenyugodjak. 

            

– Hé, Hanga! – kiabál utánam egy viszonylag mély férfihang. Csongor. 

            

– Nem akarok veled beszélni, és amúgy is sietnem kell, az épület másik végében van órám. 

            

– Csak hallgass meg, kérlek – kapja el a karom. Maga felé fordít. – Ne csinálj jelenetet, így is mindenki minket néz – halkítja le a hangját.

            

– Én csinálok jelenetet? Hagyjuk már – nevetek fel hisztérikusan és próbálom kiszabadítani karomat a szorításából. 

            

– Kérlek, hallgass meg – szemében megcsillan valami bűnbánásféle, és egy pillanatra megsajnálom. Nagyot nyelek, s talán nem kellene, de válaszolok.

            

– Rendben. De most tényleg sietnem kell. Négykor végzem, utána ötre megyek a pszichológushoz. Szólok Anyának, hogy nem kell elvinnie, elkísérhetsz, feltéve ha nem rendezel jelenetet – nézek azokba a nagy mogyoróbarna szemeibe, miközben felidézem szavait.. 

            

– Köszönöm. 

            

Bólintok és a lazult szorításából már könnyedén kihúzom a kezem, majd elsietek az órámra, ahonnan mily meglepő, megint késésben vagyok. 

            

A magánének jól sikerül, hiszen egyrészt imádom, másrészt ebben nőttem fel, kiskorom óta szerepeltetve voltam mind ének-, mind zongoratudásommal. A tanárnő többször is megdicsér és együtműködve tudunk újabb és újabb klasszikus műveket feldolgozni, habár kétszer is megjegyzi, hogy mostanában nem igazán vagyok önmagam. Hah, azt én is észleltem. 

            

Ahogy kilépek az ajtón, szembe találom magam Csongorral. Biccentek neki, és szó nélkül elindulok a folyosón. Közben megnézem a fekete nadrágom zsebébe süllyesztett telefonom. Anyám válaszolt az sms-re. 

            

Rendben Kincsem, de hatra ott vagyok érted. Csók

            

Lezárom a billentyűzetet, és teljes figyelmemmel a mellettem kullogó Csongor felé fordulok. Amióta eljöttünk a terem elől, egy szót sem szólt. Remélem a szégyen miatt némult meg, amit érez. 

            

– Ma még elmondod a nyűgöd? – vetem oda neki félvállról, mintha teljesen hidegen hagynának a történtek. Egy pillanatra a szép lassan egyre liluló karjaimra gondolok, melyeken tegnap, és ma is összezárult vasmarka. 

            

– Csak bocsánatot akartam kérni – mormogja az orra alatt, miközben tartja a bejárati ajtót, hogy kimehessek rajta. 

            

Bólintok, és várom, hogy folytassa, de újra csendben lesz. Talán gondolkozik, mit is mondjon. 

            

Az út már majdnem fele letelik, mire a metrón újra megszólal.

            

– Szégyellem magam. 

            

– Szégyellheted is – adok igazat neki és várom a további beszédet, de egyelőre nem nagyon akar énekelni. 

             

Még bő pár percet várva, én is megkérdezem az egyedüli dolgot, ami még foglalkoztat vele kapcsolatban. 

            

– Mi történt a szemeddel? 

            

– Megérdemeltem – nem mond többet, és én elfogadom a válaszát.

            

Újabb csendszünet, mialatt nagyokat sóhajt, és látom rajta, hogy örlődik. Emésztheti is magát. Aztán belekezd.

            

– Szóval szeretném, ha tiszta lappal kezdenénk újra. Nem bántalak többé, esküszöm. Nagyon elrontottam, sajnálom. És arra is esküt teszek, hogy nem siettetlek többé. 

            

– Persze, hogy nem bántasz, és nem siettetsz. Mert nem kezdjük újra, Csongor – fordulok egy pillanatra felé, de nem állok meg, csak megyek egyenesen a célom felé, hiszen közben már leszálltunk a metróról. 

Elég hosszú beszélgetés ez, ahhoz képest, hogy alig mond valamit. Habár még van húsz percem, ennél az is jobb, ha a kis feketével ülök a portán negyed órán át, minthogy tovább folytassam ezt a csevejt. 

            

– Ezt nem csinálhatod – ingatja a fejét. – Mi összeillünk, csodálatos pár vagyunk. 

            

– Nem, Csongor. Nem vagyunk. És nem is voltunk. Sosem voltunk egy pár. 

            

– De igen. És megjavítjuk a kapcsolatunkat. Együtt leszünk. Minden jó lesz. Együtt leszünk – akár egy mantrát, folyamatosan ismételgeti önmagát, miközben lassan elérünk a nagy, feketére mázolt faajtóig. 

            

– Csongor, megpróbáltuk, nem vagyunk egymáshoz valók. Nincs meg az a szikra, sajnálom. Barátok attól még lehetünk, nagyon jó srác vagy, de... – nem tudom befejezni, hiszen megint elkapja a karomat. Ez a legújabb mániája?!

            

Egyre erősebben szorít, szemei kidüllednek. Felveszi újra és eddig talán a legfélelmetesebb arcát. Én pedig reszketek, megint. 

            

– És a kis dokikáddal megvan a szikra, he? Lelkileg vagy testileg segít rajtad, Hanga? Itt dugtok az irodájában? Azért nem kellek neked? – a falhoz szorít, én pedig a rémülettől elszorult torkommal alig tudok normálisan levegőt venni. 

            

Rettegek, reszketek, könnyeim kibuggyannak a fájdalomtól. 

            

– Miről beszélsz, Csongor? 

            

– Az igazságról, Hanga. 

            

– Ez fáj, engedj el, légy szíves. Az igazság csupán annyi, hogy mi nem illünk össze. Nem Vecsei doktor miatt, hanem amúgy sem.            

            

– Szerintem nagyon is összeillünk – szűri a fogai között és lassan nincs köztünk egy centi hely sem. Teljesen fel vagyok préselődve a régi bérház falára. Nagyokat nyelek, lehunyom a szemem, és imádkozom, hogy valaki siessen megmentésemre. Hát ezután nem tehetem ki a lábam anélkül, hogy ne kelljen félnem Keresztes Csongortól? Milyen szörnyeteggel randiztam én hónapokig? 

            

Az imádságaim meghallgatásra találnak, és egyszercsak nem érzem a fájdalmat a karomon, nem vagyok a falnak nyomva, és nem hallom Csongor gonoszságtól csöpögő szavait sem. A szememet nem merem kinyitni, a légzésem továbbra is szapora és egyenetlen. Nem hallom a külvilágot, a szívem a fülemben dobog. 

            

Két erős kéz ránt magához, és zár férfias illattól bódult ölelésébe. Átölelem az izmos mellkast és magamba szívom a védelmező test energiáit. Abban a pillanatban nem érdekel, hogy ki volt a megmentőm, vagy hogy időközben hová tűnt Csongor. Csak meg kell egy picit nyugodnom, hogy feltápászkodhassak a másodikra, a pszichológushoz. Nem szabad zaklatottnak tűnnöm addigra, hiszen most nincs erőm erről beszélni, főleg nem vele.

            

A meleg test elválik tőlem, és újra megérzem a csípős novemberi levegőt. A megmentőhöz tartozó ujjak végigsimítanak a könnyek áztatta arcomon, én pedig kinyitom a szemem és majdnem elájulok. 

            

Vecsei doktor úr az, aki elhajtotta Csongort, aki védő karjaiba zárt, és aki suttogva simít végig arcomon:

            

– Jól van, kedves Hanga?