Ange • Hatodik

Kedves Olvasók! 

Elérkezett a szombat, ami egyenlő egy új fejezettel. Remélem a részben fellelhető klasszikus zene iránti rajongásom senkit nem ijesztett el, 

és még mindig bírjátok a képzést. 

Jó olvasást Nektek! 

Ölel Benneteket, 

Beby

• Hatodik fejezet •

2017.10.28.

Egy pillanatra leülök a székre és eltöprengek azon, mit is kezdjek magammal. Itt vagyok egy októberi hűvös estén, nem mellesleg a tizenkilencedik szülinapom napján, egyes egyedül. Vagyis egy hektárnyi kajával, amit csak azért készítettem, hogy meglepjem vele a szüleimet. De ők a szokásos formájukat hozták. Elfelejtették mondani, hogy valami csodálatos üzleti lehetőség miatt nem érnek rá itt lenni az egyetlen lányukkal. De végülis már felnőtt vagyok, nem módi az Anyánkkal és az Apánkkal ünnepelni.

         

Gyorsan cselekszem, talán meggondolatlanul.

         

A konyhapulton képernyőjével lefelé heverő telefonomat kapom a kezeim közé és felhívom Csongit.

         

– Ugye mégsem jó a kilenc óra? Vagy egyáltalán nem akarsz velem bulizni? Nem gond, megértem. De ha gondolod, hívhatod a barátnőidet is. Nem kell kettesben lennünk – anélkül, hogy beleszólnék, sorra veszi a hülyeségeit.

         

– Neked is szia, kedves Csongor!

        

– Bocsi, szia! – nevet fel erőtlenül. – Tudod, elkapott a hév.

        

– Csak a szokásos – cukkolom. – De nem azért hívtalak, hogy lemondjam a programot.

        

– Hát akkor? – érdeklődést vélek felfedezni a hangjában.

         

– Csak át akarom szervezni. Mit szólnál hozzá, ha szerveznénk helyette egy bulit nálunk? Minél előbbre.

         

– Hanga, ezt komolyan gondolod?

         

– A legkomolyabban. Még sosem gondoltam ennyire komolyan semmit.

         

– És mit szólnak ehhez a szüleid?

         

– A szüleim érdekelnek most a legkevésbé. Szóval meg tudsz szervezni egy bulit? – ránézek az órámra, melynek kismutatója egyre közelebb kúszik az ötöshöz – Mondjuk hétre?

         

– Rajtam ne múljon, Hanga. De biztos jó ötlet ez? Ha egyszer becsődítjük az egyetemi népséget a házba, onnan hajnal előtt senki nem távozik. Tuti ezt akarod?

         

– Igen. Akkor hétkor találkozunk! Ne késs!

         

– Nem az én szokásom... – mormogja.

         

– A belépő egy üveg pia! Neked is, Csongor! Puszi – majd válaszra sem várva kinyomom a telefont.

         

Még magam sem tudom, mi a célom ezzel a bulival. Talán felejteni akarok, talán elégtételt venni a szüleimen, hogy nem voltak hajlandók eljönni a szülinapomra. Talán mindkettő.

Vagyis tudom, hogy mindennél jobban vágyom arra, hogy csak egy estére elfelejtsem ezt a sok szart, ami mostanában ért. De emellett őszintén nem bánom, ha egy kicsit a szüleim is bosszankodnak, amint haza érnek a kis utazásukból és a ház úszik a bulizók hagyta mocsokban. Ez afféle gyerekes bosszú, kisstílű gonosztett, válasz az egyedül eltöltött szülinapomra.

         

Gyorsan rendet teszek a konyhában és bekapok pár falatot, habár az étvágyam az Anyámmal folytatott beszélgetés után egészen elpárolgott.

         

Pedig a vacsora egész finom lett, azt hiszem még a finnyás, kifinomult ízlésű, éttermi ételekhez szokott szüleimnek is ízlett volna. Kár, hogy ebből már nem esznek.

         

Miután úgy-ahogy csillog a földszint, felvágtatok az emeletre. Első utam a fürdőbe vezet, ahol engedek egy nagy kád forróvizet. Még másfél órám van ahhoz, hogy elkészüljek. Mi sem egyszerűbb ennél... Hajamat laza kontyba kötöm a fejemen, ruháimat egyesével levetve a kis komódra teszem. Anyámnak ez a heppje, hogy a fürdőszobai textileket kisszekrényben kell tartani a helyükön, ott ahová valójában valók. Hogy ki a bánatnak van még komódja a mosdóban, azt még csak sejteni sem sejtem.

         

Ahogy a lábujjaim beleérnek a vízbe, megborzongok. Az első kellemetlen érintés után, már sokkal jobb, mikor egészen nyakig elmerülök. A habot a mellem elé kotrom, szememet lehunyom. Nem is emlékszem rá, mikor vettem fürdőt manapság. Vagy időm nem volt vagy épp erőm ahhoz, hogy egyáltalán elfeküdjek a vízben és gondolkodjak az élet értelmén. Merthogy ez volt az a hely, ahol sorra tudtam venni a nap történéseit, a szívemet marcangoló érzéseimet.

         

Az órám negyed hétkor csörög. Tudtam, ha egyszer elmerülök a vanília illatú habokban, elveszítem az időérzékemet és nem lesz erőm ahhoz, hogy egyáltalán kiszálljak. Kinyomom a telefonomon az egyre csak erősödő intenzitású időzítőt, majd kezemmel kitapogatom a mosdókagylóba ejtett törölközőmet és magam köré csavarom. Élvezem, ahogy a rózsaszín textil magátó beszívja a testemen gurgulázó vízcseppeket.

         

A ruháimat a szennyesbe ejtem, felkapom a sminkes cuccaimat és a tükrömet a komód alsó fiókjából, majd a szobámba vonulok vele. Az ágyam közepére telepedve próbálok valamiféle emberi, nem mellesleg szülinapos házigazdához megfelelő sminket összehozni. Eközben újra Csajkovszkijt hallgatok, ezúttal azonban másik ikonikus, és másik örök kedvenc balett szvitemet, a Hattyúk tavát.

         

Még csak a fejemmel készülök el, mikor csengetnek. Rápillantok a telefonra, de magamtól is jól gondoltam. Háromnegyed van.

         

– Megyek – ordítom el magam, miközben felpattanok és lefutok a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat.

         

Kissé lihegve nyitok ajtót, tökéletesen elfeledkezve arról, hogy egy rózsaszín bolyhos törölközőben állok Csongor előtt. A pillantása emlékeztet meztelenségemre, hiszen tetőtől talpig végigmér. Ajkára szemtelen mosoly húzódik, nyoma sincs már a betegségnek rajta. Pedig egész héten suliban sem volt, szerdán végül a zh-t is kihagyta.

         

– Ehhez a nézéshez nem vagy beteg, mi?

         

– Látványod meggyógyít – kacsint és közelebb libben. Feszült figyelemmel várom, mit lép. Az ajtót tartó ujjaim még szorosabbra fonják körbe a feketére festett fát.  

         

Egyre kisebb a távolság közöttünk, olyannyira, hogy azt hiszem, közelebb már nem is jöhet. De még mindig van helye, hogy araszoljon egy keveset előre. Pillantása a számra csúszik, és elveszítem a szemkontaktust. Én is ajkaira pillantok.

         

Az irányítás kicsúszik a kezeinkből, és megtörténik, mely már egy jó ideje feledésbe merült. Nem az az ártatlan csók ez, ami a látogatásom alkalmával elcsattant, hanem sokkal másabb. Olyan igazi, forradalmian mély és perzselő.

         

Ahogy ajkai az enyémre tapadnak, és egyik keze a hajamba csúszik, másik pedig a derekamra, elveszítem az irányítást a gondolataim felett, átadom magam a testemnek és Csongornak. Aki látszólag élvezi a helyzetet. Testünk minden létező ponton egymásnak tapad, nyelveink táncot járnak egymással.

         

A törölközőm egyre lejjebb való csúszása józanít ki. Hirtelen megcsap a bejárati ajtón beáramló hideg is. Lihegve válok el tőle, miközben gyorsan a rózsaszín textil után kapok.

         

– Azt hiszem, most felmegyek és felöltözök – lépek hátrébb. – Ha jön valaki, kérlek engedd be. – Vagy csak magadat hoztad ajándékba?

         

– A többiek hétre jönnek – tűr bele zavartan a hajába.

         

Futólag egy puszit nyomok a szájára és mosolyogva ott hagyom. A lábaimat gyorsan szedem a lépcsőn, nem akarom megvárattatni. Miközben kiválasztom a ruhámat, átfut egy kósza ötlet a fejemben, miszerint milyen csókcsatát folytathattam volna doktor úrral. Lehet, még a törölközőm is lekerült volna, ott az ajtóban.

         

Megrázom magam és próbálom kiűzni a fejemből a bűnös gondolatot.

         

Újabb csengetést hallok, miközben már a harisnyámat rángatom fel a lábamon. Két perc, és kész vagyok – mondogatom, de saját magam siettetése mindinkább hátráltat. Mire magamra húzom a szilvakék ruhámat és beteszem az ezüst karikafülbevalómat, egész kis hangzavar szűrődik fel odalentről.

         

A lépcső felé ugrálok egy lábon, a másikra a cipőt próbálom felvenni. Ahogy lassan szedem a fokokat, meghallom Csongor hangját.

         

– És köszöntsük a szülinapost – nyújta el az utolsó szótagot. Odalent nagy taps hangzik fel, akárcsak a nagy filmekben, egy híres személy megjelentekor.

         

Körbepásztázom az arcokat, s csupa ismeretlennel találom magam szembe. Csonginak aztán van egy bizonyos nagyságú baráti köre... A nappaliban hátrébb találok pár csoporttársat, akiknek odaintek, de képtelenség ennyi embert azonnal átlátni. Ahogy lesétálok a lépcsőn, felhangzik a zene és mindenki beszélgetésbe vagy táncba kezd. Én pedig odamegyek a legjobb fej barátomhoz, akit csak ismerek. Igen, barátomhoz. Azt hiszem.

         

– Úristen, ez több, mint amennyit elképzeltem – ugrok Csongi nyakába. – Köszönöm!

         

– Nem tudom mi történt köztetek a szüleiddel, de ha bulit akartál az otthonotokban, gondoltam, hogy elég gáz lehet a helyzet – közelebb lép és jobb kezét birtoklón a derekamra helyezi. Habár lepillantok rá, nem visszakozom. Talán mégsem csak barát.

– Azt is köszönöm, hogy ennyire megértő vagy.

         

– Nem tesz semmit – vigyorodik el. És ez az a mosoly, amikor még a szemeiből is süt a vidámság. – Mindenkinek elmondtam a miheztartást. A hozott piák ott vannak a konyhapulton, a zenét pedig egy kedves ismerősöm szolgáltatja. Van pár jó arc, akik figyelnek a rendre helyettünk is.

         

Miközben végigmutogatja a házunkból avanzsált klubbot, ami mindaddig épült fel, amíg fent öltöztem, lelkesen magyaráz.

         

– El nem tudom képzelni, hogy csináltad – mosolygok fel rá. Még magassarkúban is majd’ egy fejjel magasabb nálam.

         

– Ilyeneket nem is kell tudnod. Csak érezd jól magad – hajol le és ad egy leheletnyi csókot a számra. – Most pedig szerezzünk egy italt a szülinaposnak.

         

Elveszi kezét a derekamról és ujjaimba csúsztatja az övéit. A konyha felé megyünk, ahol óriási kupacban sorakoznak a piásüvegek. Bortól kezdve a vodkán át a whisky-ig. Csongornak aztán igen tehetős barátai vannak.

         

Rögtönzött mixerem készít nekem egy vodkanarancsot, majd még mielőtt belekortyolhatnék, a kezembe nyom egy felespoharat, egészen csurig megtöltve gyanúsan pálinkának kinéző, átlátszó löttyel.

         

– Koccintsunk a szülinapodra, és arra, hogy újra minden rendben van közöttünk! – egy olyan igazi, csongis mosolyt villant, amit mindigis imádtam. Roppant jól állt neki.

         

– Egészség! – nem visszakozom a kijelentésére, elfogadom, hogy ezennel minden rendben van köztünk és hogy ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.

         

Talán önzőség, de azt hiszem szükségem van rá, akár mentálisan, akár testileg. Kell egy olyan ember, aki mellettem áll, ha már a szüleimre nem támaszkodhatom, s az egyetlen olyan személyt, akit érdekeltem, pedig hónap elején elveszítettem. Úristen, már majd’ egy hónapja történt.

         

Miután lehúzzuk a pálinkát, Csongor összehúzott szemöldökkel, aggódva pislog rám.

         

– Baj van? Mi jutott eszedbe?

         

– Á, semmiség – legyintek. – Ma este csak felejteni akarok, Csongi. Segíts nekem!

         

Közelebb lépek hozzá, és mellkasára teszem a kezem. Érzem férfias illatát, amely az orromba kúszik. Imádom ezt a parfümöt.

         

– A kedvencem – motyogom és ingébe temetem a fejem. Lehunyt szemekkel andalgok a zene ütemére. Most épp egy lassú szám van terítéken. Az a lassú szám, amit tipikusan az emberek a party gyilkosának tartanak számon. Itt is felhangzik egy-egy hőbörgés és horkantás.

         

– Tudom – emeli fel a fejem. – Azért ezt használom. Egyébként pedig segítek. Bármikor, bármiben, Hanga.

         

Ujjaival felemeli az állam és belenéz a szemembe. A tekintete melegséget és biztonságot sugall, ugyanakkor vad vágyat látok benne. Érzem, hogy megint felizzik közöttünk a szikra, ami manapság eléggé elhalófélben volt.

         

Eközben a rögtönzött dj-énk egy latin pörgős számra vált, melynek hatására beindul bennem valami. Megfogom Csongor kezét és a táncoló tömegbe vezetem.

         

Ahogy felveszem a ritmust, megállíthatatlanná válok. Csípőmet szégyentelenül rázom, kezeimmel a levegőben hadonászok, ahogy szegény Nagyi mondaná. Az elfogyasztott innivalók számával párhuzamosan egyre nő a bátorságom és egyre merészebben vagyok képes mozogni. Csongorhoz is egyre közelebb megyek, és fenekemet hozzányomva táncolok a zene ütemére.

         

Nincs ellenére.

         

Derekamra teszi a tenyerét és ő is velem mozog.

         

Uraljuk a táncparkettet, lassan mi kerülünk a tömeg közepére. Élvezem a figyelmet és élvezem, hogy egyre többen jönnek körénk, illetve hoznak egy-egy poharat, amivel koccintani tudunk.

2017.10.29.

– Hanga! – egy óriási kiáltás ébreszt fel. Félkómásan nyitogatom a szemeimet és próbálom egyáltalán azt beazonosítani, hogy hol is vagyok éppen.

         

Borzasztóan hasogat a fejem, a szám kiszáradt és hányingerem van. Tipikus másnaposság, azonban eddigi életem során ilyet még nem éreztem.

         

Ahogy körbenézek, legalább megnyugszom, hogy a saját szobámban vagyok. Habár ötletem sincs, hogy hogyan kerültem ide. Végignézve magamon találok egy férfikezet a derekamon, melynek tulajdonosa mellettem ébredezik ugyancsak kótyagosan. A szilvakék ruhám lekerült rólam, egy halványrózsaszín csipkés melltartóban és bugyiban fekszem épp a fehér ágyneműm alatt. Legalább nem meztelenül aludtam, és nem ismeretlen sráccal, hanem Csongorral.

         

– Hanga, az Isten áldjon meg, mi ez a szar? – Anyám hangja egyre magasabb, ami a teljes kiborulás előtti állapotra emlékeztet.

         

Össze kell kapnom magam, mert ha feljön és egy pasival együtt talál meg az ágyban, azt senki nem fogja megköszönni magának.

         

– Szedd össze magad – nyögöm és lehámozom magamról Csongi kezeit. – Tíz perced van, addig Anyát lefoglalom. Utána pedig azt mondjuk, hogy a vendégszobában aludtál.

         

Feltápászkodom és nagyokat kortyolok az üveg vízből. Mindig tartok fent a szobámban innivalót, holott rendszerint összeveszek rajta Anyámmal. És most mekkora szolgálatot is tett...

         

Felveszem a telefont az éjjeliről. Többtíz ismerősnek jelölés és köszönő üzenet mellett, van pontosan tizenöt nem fogadott hívásom a szüleimtől. Talán azt hiszik, hogy elraboltak.

         

A székre ledobott fekete selyemköntöst magamra kapom, szorosra kötöm a derekamon és elindulok lefelé, hogy lenyugtassam őket. A járás azonban közelsem megy olyan gyorsan, minden lépésre belehasít a fejembe a fájdalom és a szédülés is számottevő probléma jelenleg.

         

– Itt vagyok, nincs gond – próbálok hangosan beszélni, de nem jönnek ki olyan mértékben a hangok a számból, amennyire én azt elterveztem.

         

Ahogy a lépcső tetejére lépek, a szemem elé tárul a borzalom, amitől még én is majd’ elájulok, nemhogy a szüleim. Ők, akár a katasztrófaturisták, a rumli közepén állnak bőröndjeikkel és nagy szemekkel tekintgetnek körbe. Pedig rockzenekaruk volt... Hát meg lehet őket még lepni?

         

– Hát Ambróczy Hanga Lola, én ezt máshogy látom, édes lányom. Csak gond van. Mi a frász volt itt tegnap este?

         

– Egy kis buli – szedem lassan a lépcsőfokokat. – Szülinapi buli.

         

Beletúrok a hajamba, de bárcsak ne tenném. Az ujjaim beleakadnak egy kis tejszínhabmaradványba. Talán a tortacsatából maradt rám. Jézus, a tortacsata. Elnézek a konyha irányába, ahol ez a bizonyos program zajlott és a sírás kerülget az ott uralkodó állapotok miatt.        

         

Azt hiszem, Anya ideges, úgy szorítja szerencsétlen bőrönd fülét, mintha muszáj lenne. Az ujjai kezdenek bevörösödni.

         

– Magyarázatot követelek, kislányom – a feje is éppoly vörös, akár a keze.

         

– Hát... Nem voltatok itt és... – kezdek bele. Ekkor már az utolsó lépcsőfokon állok, de nem merek közelebb menni. Helyette inkább a korlátba kapaszkodom.

         

– Szóval ez a mi hibánk – dobja hátra a fejét és felkacag.

         

– Hát valójában... – nem merem befejezni a mondatot, mert szemei felvillanak. Mikor ezt csinálja, már tényleg baromi ideges. – A lényeg, hogy szerveztem egy bulit, ami kissé talán túllőtt a célon.

         

– A bulit valójában én szerveztem – hallok meg egy férfihangot mögülem.

         

Jaj, csak ezt ne. Hátrafordulok és meglátom a lépcső tetején Csongort, egy szál alsónadrágban. Piros alsónadrágban. Ez az, még jobban hívjuk fel magunkra a figyelmet, mintha nem lennénk épp elég slamasztikában így is.

         

Habár tekintetemet nem tudja elkerülni kidolgozott hasizma, csodálatos v-vonala és nem mellesleg az a kulcscsont, Anyám agyán valószínűleg nem testének szép és vonzó tulajdonságai futnak át. Hanem hogy mi a frászt keres egy félmeztelen férfi a házunkban. Ahogy visszapillantok a szüleimre, már előre összehúzott szemmel és görcsösen szorítva a korlátot, várom a reakciót.

         

– Ez meg mi a franc? Szóval Csongor itt aludt, az engedélyünk nélkül? És még örüljek, ha csak aludtatok, mi?

         

– Most annyira felelősségteljes szülő vagy, gratulálok.

         

Tudom, hogy nem kellene még jobban feszíteni a húrt, de ez valahogy kijön belőlem. Csoda, hogy emlékszik még a nevére. Habár sosem törődtek velem, a barátaim előtt mindig meg tudták játszani a felelősségteljes szülőt. Főleg Anyám. Az ő mestersége volt a színészet.

         

– Na, elég legyen, kislányom. Ez most már túlmegy minden határon. Haza jövünk, itt van ez a borzasztó nagy katasztrófa. Nem sokkal később meg felbukkan ez a gyerek, egy szál boxerben – úgy beszél Csongiról, mintha ott sem lenne. Közben a kezével legyez. – És most még minket hibáztatsz mindenért. Abba bele se menjünk, hogy Öreganyád halála után már egy hónappal bulit szervezel. Aztán közben te teszed az agyad, hogy gyászolsz, mi?

         

– Szörnyeteg vagy – köpöm a szavakat.

         

Megfordulok és felcsörtetek a lépcsőn. A számat erősen szorítom, nehogy elbőgjem magam. Nem hiheti azt, hogy legyőzött. Fogaimat egyre erősebben vájom a húsomba. Pár másodperc, és itt az ajtó.

         

Beérek. A szobámban vagyok, mielőtt még elsírnám magam. Becsapom magam mögött az ajtót, amely hangos puffanással tevődik be mögöttem. Nem sokkal bejövetelem után halk kopogás szűrődik be, amit alig hallok a zokogásom fátyolán keresztül.

         

– Én vagyok az Hanga, Csongi. Bejöhetek?

         

Nem válaszolok, de mégis belép. Teljes megdöbbenéssel és tanácstalansággal áll a küszöbön. Szegényt kint hagytam a sárkánnyal.

         

Sajnálom, de nem tehetek róla, még vele sem akarok beszélgetni. Fel kell dolgoznom a történteket, ahogy tegnap is ezt kellett volna tennem, a szülinapi parti helyett.

         

Megfogom a földön talált ruháit és hozzávágom. Igen, ez a legjobb szó... Elég indulatos vagyok.

         

De ő csak áll, és óriási, mogyoróbarna szemeivel bámul rám.

         

– Menj el innen, Te is – talán túl durva vagyok, szóval hozzáteszem – Kérlek! Nem akarok senkivel beszélni. Csak egyedül lenni.

         

És én, mint a filmek legjobban utált szereplője, hisztikirálynő, helyet foglalok az ágyon, felhúzom a térdeimet, beletemetkezek, és akár egy csecsemő, bömbölni kezdek. Átgondolom az egész nyomorúságos életemet. Nem mellesleg pedig gyűlölöm az Anyámat, még jó pár órán keresztül.