Ange • Hetedik

A kép az mno.hu-ról származik

Kedves Olvasók! 

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket szeretnék Nektek kívánni ezzel a fejezettel!

Jó olvasást! 

Ölel Benneteket, 

Beby

• Hetedik fejezet •

2017.10.31.

Az utóbbi két napban lelkem még mélyebb szintre csúszott vissza, mint amilyenen valaha is volt. Úgy érzem, már elindultam az elfogadás felé, ahol a megértés halvány kis lángja kigyulladt bennem, azonban Anyám viselkedése az ominózus szülinapi buli után eloltotta a halvány fénycsóvát is. Visszaestem abba az állapotba, melyben közvetlenül Nagyi halála után voltam.

Elment az étvágyam, az életkedvem pedig a nullával volt egyenlő. Mégis vasárnap össze kellett szednem magam, és összeszorított fogsorral takarítani a szemetet a nappaliban és konyhában, illetve a fürdőben hagyott csomagocskákat is. A szüleim egy sziporkányit sem voltak hajlandók segíteni. Értem, hogy a szülői szigor milyen rohadt fontos, meg a leckéztetés, de azért igazán összeszedhették volna legalább az üvegeket.

         

Miután órákkal később végeztem, már rég besötétedett, mégis úgy döntöttem, hogy muszáj kiszellőztetnem a fejem, az estével megérkező szellemek és rossz emberek ellenére is. Épségben hazatértem a sétából, azonban Anyámnak és Apámnak még csak fel sem tűnt, hogy elmentem. Ők csak fent terpeszkedtek az emeleten. Szóval ennyit a szülőkről.

         

A hétfőmet javarészt az iskolában töltöttem, habár a csoporttársaimat próbáltam nagy ívben elkerülni, ami legalábbis a beszélgetést illeti. Ez azonban nehézkes feladatnak bizonyult, hiszen mindenki a szombat estével jött. Legalább jól érezték magukat.

         

Csongor, közös óráink minden percében velem volt, illetve szünetekben is ott dekkolt mellettem. Mégsem szóltam hozzá. Nem volt kedvem még csak puszit sem adni neki. Csak ültem, és néztem ki a fejemből. Meg persze az előadásokon jegyzeteltem. Legtöbbször. Mintha olyan rohadt érdekes tananyagnál tartottunk volna.

         

A zh-m viszont ötös lett ókori irodalomból. Legalább egy jó dolog történt velem a napokban.

         

Szóval mostanság megint nem vagyok a helyzet magaslatán, de hála az én kedves Édesanyámnak, ma mehetek ehhez a nagyszerű pszichológushoz. Mivel nem bírja ki, hogy valamihez ne legyen közvetlen köze, felhívta a dokit, kikérdezni a múltkori foglalkozásról. Hála a jó égnek ezt a majmot köti az orvosi titoktartás, csak annyit adott tudtára, hogy múltkor majd’ negyed órát késtem. Mi lett ennek a böjtje? Kedves szülőm kitalálta, hogy ezentúl ellenőrzött keretek között látogatok el Vecsei doktorhoz, mégpedig vele. Visz, jön értem, de legalább rendezi a számlát.

         

Rápillantok az órámra, még maradt pár perc. Mivel a tanár a közelgő megmérettetésekről beszél, ami minket ér majd az adott tantárgyból, elteszem a papírkötegemet, melyre jegyzetelni szoktam és előveszem a naptárt, hogy mindent gondosan felírhassak. Manapság a memóriám már nem a régi, azt is elfelejtem, mit ettem két nappal azelőtt. Ha egyáltalán eszek.

         ­

– Rendben kedveskéim, akkor ennyi lenne, viszlát – ez a nő néha elfelejti, hogy az egyetemen vagyunk, és úgy kezel minket, mintha a csoportszobában játszó óvódások lennénk.

         

Becsúsztatom a táskámba a határidőnaplót és a tolltartómat, majd anélkül hogy bárkire és néznék, vagy bárkihez is szólnék, kivágtatok a teremből. Egy orr alatt elmotyogós sziasztokra telik csak.

         

Az ebédlőben magamhoz veszek egy kis táplálékot, és törekszem arra, hogy ne követhessek el újabb merényletet Vecsei doktor sötétkék padlószőnyege ellen. Miközben a parkoló felé veszem az irányt, ahol majd feltehetően Anyámmal találkozom, elnyammogom a szendvicsemet.

         

Ahogy kilépek az épületből, a napsugarak szinte bántják a szemem. Gratula ősz, nagyszerű időjárás. Csak ne lenne ilyen szeszélyes, döntené el, hogy napfényáradatban avagy borongósan várja tél barátját. Ebbe a gyors váltogatásba csak a frontérzékenyek feje fájdul bele, köztük az enyém is.

         

A parkoló legtávolabbi pontjában megpillantom Anyám fekete Range Roverét, melynek robosztus alakja félelmet keltve magasodik ki a körülötte álló autók rengetegéből. És kedves szülőm pont ezt szereti benne. Jellemző.

         

Lassan odasétálok a kocsihoz és először hátra pakolom a cuccaimat, majd bepattanok az anyósülésre.

         

– Szia – egy halk köszönést mormolok el.

         

– Szia, kincsem. Jó volt a napod? – érdeklődik mézesmázas hangon, majd beindítja a motort. Mintha mi sem történt volna, óriás mosollyal adományoz meg.

         

Makacsul bámulok ki az ablakon és figyelem az autók között szlalomozó egyetemistákat, vagy épp tanárokat. Miért nem lehet tömegközlekedéssel járni?

         

– Szuper volt. És még csak jobb lesz, miután beszélhetek Vecsei doktor úrral – erőltetett mosoly kúszik az arcomra és felé fordulok.

         

– Tudtam, hogy szeretni fogod – újból rám vigyorog és megpaskolja a combomat.

         

Ez komoly? Hogy lehet valaki ennyire vak?

         

Az út további része csendben kúszik tova. Habár elindulásunkkor még bőven volt időnk odaérni háromra, ez az esély egyre csökken. A városban mindenki úgy dönt, hogy most akar autókázni és hatalmas dugók vannak mindenfelé. Anyám szitkozódik és törzsgyökeres pestiként nyomja a dudát. Reakcióiban szöges ellentétem.

         

Öt perc híján három, mikor Anyám lelassít az út mellett, én pedig megvetem lábam a koszos járdán.

         

– Négyre itt vagyok! Érezd jól magad, szívem! – ez úgy hangzik, mintha épp egy színházi előadásra, vagy netán buliba készülnék. Nem mintha az utóbbira egyhamar is szükségem lenne, bőven elég volt a szombati hajcihő.

         

Felcsengetek a rendelőbe. Megint egy édes, barátságos és trillázó hang köszönt, majd enged be. Habár a második emelet azért nem végeláthatatlan távolság, most mégis a kovácsoltvas liftet használom. A régi bérházak gyönyörűségét.

         

Ahogy kiszállok a felvonóból, már be is léphetek az ajtón, hiszen a fekete hajú hölgy ismét vár rám.

         

– Jó napot – köszönök kedvesen. Hiszen nem az ő hibája, hogy itt kell lennem.

         

– Jó napot, Hanga! A doktor úr ugyanott várja, ahol legutóbb.

         

– Rendben, köszönöm – illedelmesen bólintok, majd a megfelelő ajtóhoz megyek és nagy levegővétel közepette bekopogok.

         

– Szabad – szűrődik át az a csodálatos hang.

         

Belépek.

         

Ugyanaz a látvány fogad, mint múlt kedden. A kép annyival gyarapodott, hogy pszichológusom kezében egy iPad nyugszik. Már nem is papíralapon jegyzetel, az eszem megáll. Észreveszi, hogy azt nézem.

         

– Készültem, hátha most már megszólal, kedves Hanga.

         

Elmosolyodom. Milyen naiv.

         

– Jó napot, doktor úr. Látja, már szólásra is nyitottam ajkaimat – egy múltszázadi filmbéli jelenetet utánozva pukedlizem, kissé kifigurázva Vecsei doktort.

         

Felakasztom a kabátom, vállamról leejtem a táskát. Közben félszemmel azt figyelem, ahogy rosszallását kifejezve megrázza a fejét.

         

– Hanga, maga egy kissé ironikus, nemde?

         

– Ez vagyok én, doktor úr.

         

Helyet foglalok a szürke kanapén és farkasszemet nézek vele. Ne higgye azt, hogy azért, mert valamennyivel idősebb, s mert én csak a páciense vagyok, meghunyászkodom előtte.

         

– Időben ért ide. Meglepett.

         

– Mindig próbálok a pontosságra törekedni, csak néha akadnak hátráltató tényezők – vonom meg a vállam.

         

– Ezeken a hátráltató tényezőkön mit ért pontosan? – szemöldökei kissé összeszaladnak, fejét halványan balra dönti. Koncentrál. Figyeli a reakcióimat. Megkockáztatom, talán érdekli is amiket mondok.

         

– Nagyon ügyes, doktor úr.

         

– Ezt hogy érti, kedves Hanga? – csak ne kedves Hangázna. Akkor azt hiszem jobban tudnék figyelni, így azonban eltereli a gondolataimat.

         

– Megpróbál belőlem információkat kihúzni.

         

– Ezek szerint nem csinálom olyan jól, ha maga is észrevette – felkönyököl a fotel karfájára, ujjait pedig a levegőben egymásnak illeszti. Az iPad az ölében nyugszik. – Pedig állítólag nagyon jó vagyok ebben.

         

– Miben is pontosan? – visszakérdezek, ezzel is húzva az agyát. Ezt állítólag igazán profi szinten űzöm.

         

– Természetesen az információk kiszedésére gondoltam. De sok dologban jó vagyok, egyébként – elmosolyodik. Belement a játékba.

         

– Önbizalma is van kellő mennyiségben, úgy látom.

         

Nem vagyok benne biztos, hogy meddig mehetek el. Ha valóban egy morcos külsejű, fekete gombszemű, pocakos férfi ülne velem szemben, akkor könnyebb lenne. De most egy fiatal srác vizslat és nem tudom visszafogni magam. Lételemem ez a csipkelődő, talán néha gunyoros humor.

         

– Valóban, köszönöm az állapotfelmérését. De most inkább visszakanyarodhatnánk magához. Elvégre ezért fizet engem az édesanyja. Hogy segítsek magának.

         

– Apropó, az Édesanyám. Igazán magában tarthatta volna azt a nyúlfarknyi késést. Oltári nagy balhé volt belőle otthon.

         

– Sokszor van maguknál „oltári nagy balhé”? – mutat a levegőbe két idézőjelet. Sikerült megragadni a lényeget, nagyszerű.

         

– Ügyes átvezetés – dicsérem meg. – Sajnálom, de ezekkel a kedveskedő visszavágásaival az imént, még nem tört be. Nem fogok magának semmit sem mondani.

         

Habár az előbb a szavaim nyomatékosításánál kissé előrébb hajoltam, most visszacsúszom a kanapé puha redőibe és karba teszem a kezem. Ezt kapd ki, dokikám.

         

– Ezt már múltkor is mondta. Viszont amióta megérkezett, beszélget velem. Előbb-utóbb el fogunk jutni arra a szintre, ahova én szeretném, kedves Hanga – megőrjít ezzel a kedves jelzővel. Őszintén.

         

– Maga kissé irányító típus, ugye?

         

– Kissé. Szeretem, ha a nők azt teszik, amit mondok – Uramisten. Beharapom a szám szélét. Hát azt én is szívesen tenném, amit Ő mond.

         

– Tessék? – kérdezek vissza bágyadtan.

         

– Azt mondtam, hogy szeretem, ha a pácienseket én irányíthatom a foglalkozások során – hát engem sírba tesz ez a férfi... Még a hallásom is károsul miatta. – Tudja, valójában ez a feladatom, hogy a betegek, bár ez véleményem szerint erős szó, gondolatai a megfelelő irányba terelődjenek.

         

Hát az én gondolataim egyelőre nagyon rossz irányba tartanak. Kissé megrázom magam, hogy kiverjem a fejemből ezt a sok butaságot.

         

– Értem.

         

Rövidre zárom innentől a társalgást. Még próbálkozik párszor, hogy valamiféle hangot csaljon ki belőlem, én azonban megmakacsolom magam és nem szólok vissza. Elég volt ennyi mára.

         

– Hát sajnos a mai foglalkozás ideje is lejárt – áll fel a fotelből.

         

– Őszintén, azt hittem sosem lesz már vége.

         

– Ennyire unja a társaságomat, kedves Hanga?

         

Erről szó sincs. Szívesen élvezném a társaságodat, csak nem pszichológus és betege viszonyban – ezt azonban mégsem mondhatom, így szűkszavúra zárom.

         

– Éppenséggel igen, ha már így megkérdezte.

         

– Ezt sajnálattal hallom – odamegy az íróasztalhoz, és valamit a gépén nyomogat.

         

Csak a nyomtató kattogását lehet idebent hallani.

         

Én is felkelek közben, és felveszem a kabátomat, illetve a táskámat. Indulásra készen várok a papírokra.

         

– Sajnálom, de a számlát muszáj kiállítanom, a könyvelő és a főnökség nem nézte múltkor sem jó szemmel, hogy... Tudja.

         

– Persze, ne szabadkozzon. Úgyis Anyám fizet – megrántom a vállam.

         

Hogy lehet valaki ennyire emberi, hogy sajnálja, mert pénzt kell kérnie a munkájáért?! Ez a mai világban olyan abszurd.

         

– Így máris érthetőbb, hogy nem beszél – mosolyog.

         

Ráhagyom, majd előrébb lépek, hogy elvehessem a nekem nyújtott papírokat.

         

– Tudja, kettő a magáé, egy a recepciós hölgyé.

         

– Tudom, köszönöm – válaszolok és az ajtóhoz megyek. Mielőtt lenyomnám a kilincset, még visszafordulok és elköszönök.

         

Megint a lelkemre köti a jövő heti időpontot és szabadon utamra enged. Ahogy kilépek a folyosóra, egy fiatal fiú kerül meg, és megy be a szobába. Vajon neki mi okból kell itt lennie? Vagy talán önként jött pszichológushoz?

         

Ahogy elfordulok a recepció irányába, meglátom Anyámat a pultnak dőlve. Éppen a kis kedves feketével beszélget.

         

Szó nélkül a nő kezébe nyomom a papírt, drága szülőm pedig kifizeti a kért összeget. Mikor végzett, elmormolok egy viszlátot, kimegyek a folyosóra és hívom a liftet.

         

– Na, milyen volt? – érdeklődve pillog rám.

         

Olyan szélsőséges ember az Anyám... Egyik pillanatban még elhord mindennek, és hozza a formáját, a másik pillanatban pedig olyan, akár a cukormázas, marcipános, csokis muffin. Instant diabétesz.

         

– Nagyszerű. Viszont lenne egy kérdésem. Hol a bánatban találtad meg ezt a srácot?

         

– Nem srác, hanem doktor úr – oktat ki, miközben beszállunk a felvonóba. Csak a szememet forgatom, aztán megnyomom a földszint gombját. – Egyébként pedig felhívtam az egyik befektető barátnőmet, akié ez a rendelő. Ő ajánlotta. Óriási név a szakmában, annak ellenére, hogy ilyen fiatal még.

         

Így már minden érthető.

2017.11.01.

Ha eddig szemernyit is javult az állapotom a Mami halála óta, azt a buli teljesen szétcseszte. Valamelyest a tegnapi beszélgetésünk Vecsei doktor úrral, újra segített egy picit, habár valójában teljesen értelmetlen volt, s még csak nem is a problémáimról szólt. Most azonban újra a padlón vagyok. Sőt, a pincében.

         

Mindenszentek van.

         

Az üdvözült lelkek emléknapja, mikoris halottainkra emlékezünk. Gyerek koromtól azt már volt alkalmam megszokni, hogy ilyenkor meglátogatjuk Dodi papát, és Apa szüleit a temetőben. Habár ez is óriási fájdalommal járt, mégis fel voltam rá készülve, tudtam ilyenkor mi vár rám.

         

Most azonban ez a mai nap újra felszakítja, az épp csak beforrni készülő sebet. Akár egy óriási kés, szétszabdal.

         

Újra az ablakban ülök, és csak bámulok ki a játszótérre. Az időjárás megint egyik napról a másikra megváltozott és elfelejtette mosolygós, kedves arcát. Most úgy esik, mintha csak dézsából öntenék. A felhők is szomorúak, ők is krokodilkönnyeket hullajtva gyászolnak.

         

A játszótéren könyörtelenül áznak a játékok. A hinta megint eggyel közelebb kerül ahhoz, hogy elrozsdásodjon, a csúszdán patakokban folyik le a víz, s a rugós lovacskát majd kitekeri a tomboló szél. A homokozó már most teljesen elázott, a bent felejtett műanyag edényeket maga alá temette a fellazult, vizes homok. A természetes romlás, az elmúlás lehelete terjeng a levegőbe.

         

Az én fejemben is a halál gondolata lebeg. Mégpedig a Mama haláláé.

         

Mostanában próbáltam magam lekötni, programokat szervezni, felszínesen beszélgetni a barátoknak nevezett ismerősökkel, felejteni Csongival, vagy épp alkohollal. Mindezek ellenére azonban még mindig bennem van a fájdalom. Még mindig fel-felriadok éjszakánként, és keresem a Mamit, aki mindig meg tudott vigasztalni vagy nyugtatni. Tizenkilenc éves korom ellenére is.

         

Az utóbbi időben végzett tevékenységeim összese csak pótcselekvés. Hogy a saját gondolataimat eltereljem a Nagymamám halálról. Arról, hogyha belegebedek sem tudok már soha találkozni vele. Vagy csak beszélgetni. Pedig annak ellenére, hogy bátran kijelenthetem, a legfontosabb ember volt az életemben, nagyon sokszor bántam vele úgy, ahogy nem szabadott volna.

         

Sokszor nem értem rá, hogy vele legyek és idegességemben sokszor szóltam vissza neki csúnyán. Egyiket sem érdemelte meg. Most már úgy visszacsinálnám. Most már csak kedvesen becézgetném. Most már minden szabad időben csak vele lennék. Nem érdekelnének a baráti összejövetelek, ami tulajdonképpen nem szólt másról, minthogy mindenki a sárga földig issza magát. Vagy nem érdekelnének az aktuális fiúk, akik randi címén a legrosszabbnál legrosszabb helyekre vittek el és akikkel valójában nem is éreztem jól magam.

         

Csak a Mamival szeretnék lenni.

         

Felveszem a padlóra tett teásbögrémet és óvatosan belekortyolok. Mennyire kísértetiesen hasonlít ez a helyzet egy pár héttel korábbi jelenetre...

         

Gondolataimba merülve alig hallom meg a csippanást, mely arra figyelmeztet, hogy üzenetem érkezett.

         

Csongor az.

         

Szombat óta hozzá sem szóltam, mégha a nap majdnem egészében ő ott is ült mellettem.

         

Egy pillanatig hezitálok, majd végül megnyitom az üzenetet.

         

Hogy vagy?

         

Két szó, mégis megannyi mögöttes tartalom. Tudom, hogy nem arra kíváncsi, hogy éhes vagyok-e vagy hogy épp milyen a hőmérséklet a szobámban. Az érdekli, hogy lelkileg hogy visel meg ez a nap. És ez annyira jól esik. Figyel rám.

         

Nem tudom, hogy mit kellene válaszolnom. Hazudjak? Vagy mondjam el az igazat? Akkor viszont tudom, hogy csak felzaklatná magát és a nap további részében csak örlődne. Át nem hívhatom, a szüleim világosan megmondták, hogy Csongor jó ideig ki van tiltva a házból.

         

A lehetőségekhez mérten jól.

         

Nem hazudtam, mégsem osztottam meg vele a teljes igazságot. Egy ilyen kitérő válasznak köszönhetően azonban nem kell belelátnia lelkem koromfekete sötétségébe se. Mindenkinek jobb ez így.

         

Az egyetlen dolog, ami bánt, hogy nem szeretem őt annyira, amennyire láthatóan ő szeret engem. Talán el kellene ítélnem önnön magamat is ezért, de azzal nyugtatom a lelkemet, hogy kell valaki, aki megvéd, aki támogat, aki mellettem van. S talán az eleve rossz megfogalmazás, hogy nem szeretem. Mert igen. Felnézek rá, elismerem, megbecsülöm, tisztelem. Csupán nem vagyok belé szerelmes.