Ange • Prológus

Kedves Olvasók!
Ma, november elsején ígéretemhez híven meghoztam az új történetem prológusát. Merőben más, mint az eddigi sztorik, amiket írtam. Ezt az egészet áthatja valami búskomorság és szomorúság. Azt hiszem ha elolvassátok ezt a részt, akkor meg fogjátok érteni, miről is beszélek. 
Nem szeretnék senkit sem megsiratni, de mikor a barátaimnak elküldtem és szinte mindenki visszaírt, hogy pityereg, baromi boldog voltam. El nem tudom mondani, mekkora dicsőség ez nekem, hogy érzelmeket tudtam kiváltani az írásommal. Úgyhogy ilyen útravalókkal szeretnék mindenkinek nagyon jó olvasást kívánni! Remélem, hogy velem maradtok ezen történet során is. 
Legközelebb november 11-én várlak Benneteket, mégpedig az első fejezettel. Azután már reményeim szerint beállunk a heti rendszerességre. 
Ölellek Titeket,
Beby

• Prológus •

Az ablakomban ülök. Csak nézem a tomboló szelet és a szakadó esőt. A borongós idő tükrözi azt az állapotot, ami a lelkemben is dúl.

Ebben a pillanatban az én drága Nagyim a kórház elfekvőjén van, én pedig nem lehetek mellette. Köszönhetően a kedves drága főorvos úrnak, merthogy influenza járvány idején nem veszélyeztethetjük a betegek egészségét. Mintha szegényeknek nagy jövőjük lenne az elfekvőn.

A Mami talán az utolsó lélegzetvételeit veszi, és én itthon ülök. A semmittevés megőrjít.

Kopogást hallok, s a fejem az ajtó irányába fordítom. Anya hoz egy bögre forró teát. Birsalmás, a kedvencem. Egy szót sem szól, csak leül mellém, én pedig felhúzom a térdeim, hogy elférjen. Átfűzöm ujjaimat a poháron és ránézek. Kedves arcára a gondterheltség ül ki, szemei alatt sötét karikák éktelenkednek. Haja kócos, kibomlott a copfból. Talán napok óta nem fésülködött.

– Rosszabbul van? – tudom a választ, de egyszerűen muszáj megkérdeznem. Bízom abban, hogy a Nagymamám jobban lesz és haza jöhet.

Ha itt lenne, akkor ígérem sosem zárnám ki többet a szobámból, sosem kiabálnék vele, amiért már megint a redőnyt húzogatja kérés nélkül, sosem szólnék, ha kimaradna valami a pitéből. Egyszerűen csak odamennék hozzá minden órában és újra, majd újra elmondanám, hogy mennyire szeretem. De még ezt sem tehetem meg. Több kilométer választ el mosolygós arcától, vakító kék szemétől, fehér kontyos hajától. És azoktól a melengetnivaló vékony szeplős kezektől, amelyek mindig megsimogattak, mégha csúnyán beszéltem is vele.

Úgy visszacsinálnék mindent. Visszavonnám a bántó szavakat, a gonosz tetteket, a türelmetlenkedést.

Sosem érdemelte meg, amikor így viselkedtem vele. Sosem.

– Rosszak az életjelei. Gépre kapcsolták – Anya nem beszél sokat, de ez a két rövidke mondat a szívembe nyilall.

Lehet, hogy soha többet nem látom majd?

Egy óvatlan könnycseppet törlök ki a szemem sarkából. Próbálok erős maradni Anya előtt, hiszen tudom, neki is nehéz.

Egy nagyot kortyolok a teából, most még az sem érdekel, ha forró. Majd kissé lehajolok és leteszem magam mellé a földre. Kezeimet összeérintem és imádkozom a Jóistenkéhez, hogy hozza haza a kórházból a Nagyit. Hogy újra minden a régi legyen.

Mire kinyitom a szemem, Anya már nem ül mellettem.

Nem bírta elnyomni tovább a feltörni készülő sírógörcsét. Tudom, mert innen hallom a fürdőből a zokogást, két zárt ajtón keresztül.

Kinézek az ablakon és én is rákezdek. Talán a legjobban az segítene, ha üvöltenék vagy összetörnék valamit. De a végén még én kötnék ki a zárt osztályon.

Miközben a könnyeim úgy folynak végig az arcomon, mint az esőcseppek a szemközti játszótér hintáján, sokat gondolkodom, hogy miért pont a Mami? Miért pont mi? A drága Istenünk miért minket választott ki, hogy megküzdjünk a rákkal? Talán erősebbé akart minket tenni? Vagy a Nagyit szeretné ennyire maga mellett tudni? Az biztos, hogy jó Angyal lenne belőle.

Nem tudom milyen régóta ülök az ablakban a teával, de egyszer csak azt veszem észre, hogy besötétedett. Készségesen felkelek és átvonulok a fürdőbe. Próbálom egy kicsit rendbe tenni magam, de a sírástól felpuffadt arcomon, vörös szemeimen a kádfürdő és az eperillatú szappan nem segít. Mikor kiszállok a kádból, bebugyolálom magam a kedvenc köntösömbe és visszamegyek a szobába.

Anya időközben felkiabál, hogy menjek vacsorázni, de nincs erőm hozzá. Csak leülök az ágyamba és betakarózok. Köntösben, félig még vizesen, nedves hajjal.

    •••••  

  

– Hanga, kelj fel, mennünk kell a kórházba! Hanga ébredj! – Anya hangja ébreszt fel édesded álmomból. Épp a Mamikával fogócskáztunk a játszótéren.

– Tessék? – nyögöm még félálomban.

– Most hívott az orvos. Azt mondta, hogy a Nagyinak talán órái vannak vissza. Ott kell lennünk vele! – hallom a hangján, hogy nagyon nehéz visszafognia a sírást. Még mindig ennyire erősnek akar látszani? Nem értem miért színészkedik előttem.

Kiugrom az ágyból és felkapom az első ruhákat, amiket a szekrényemben találok. A fejem hátulja még nyirkos, de csak összekötöm a hajam egy gumival, nincs idő a szárítóval babrálni. Anya előttem szalad lefelé a lépcsőn, én szorosan a nyomában.

Kint már jár a motor, Apa az autóban ül és ránk vár. Anya bezárja a házat, én beugrom hátra. Kint még sötét van, az utcán égnek a lámpák. Ránézek a műszerfalra, és az óra csak fél ötöt mutat. Hát nem aludtunk sokat, az biztos.

Anya útközben beavat a teljes sztoriba, miszerint az ügyeletes orvos ébresztette, körülbelül negyed órával ezelőtt. Ahhoz képest elég jó időt futottunk, már a kórház felé száguldozunk teljes gyorsasággal. Most valahogy nem tudok sírni, pedig tudom, hogy jólesne a lelkemnek. Feszült vagyok, és azt veszem észre, hogy akaratomon kívül is a szám belsejét rágom. Mindig ezt teszem, amikor ideges vagy feszült vagyok. Tudom, rossz szokás.

Apa hirtelen elrántja a kormányt, és csikorogva megáll. Ezek szerint kissé szokatlanul, de megérkeztünk. Az ajtók egyszerre vágódnak ki, mi pedig rohanunk a bejárat felé. Ismételten egész jó a tempónk, pár perc múlva már a nővérkénél toporgunk a harmadikon, aki megmakacsolja magát és nem akar beengedni.

– Az Isten áldja, az anyám haldoklik, nem érti? Muszáj látnunk. Muszáj elbúcsúznom tőle. Muszáj bocsánatot kérnem azért a sok szarért amit tettem vele – kikel magából, rá sem ismerek. Közelebb lép a pulthoz és rávág egy óriásit. – Be akarok menni, nem érti?

Édesanyám üvöltése és hisztériája meghozza a kívánt hatást. A nő kissé remegő kézzel, de kinyitja az ajtót, mi pedig elindulunk a háromszázhármas szobához. A Mama egyedül van, körülötte az ágyak üresek. Remélem mindvégig csak a saját szobája volt és nem kellett végignéznie, ahogy a pár nap alatt megismert barátai elmennek mellőle.

– Lolikám, édesem! – jelenik meg egy apró mosoly a szája szegletében, ahogy meglát. Soha senki nem hívott Lolának, csakis a Mami.

Amikor Anyáék megtudták, hogy kislányt várnak, nagy összhangban eldöntötték, hogy a nevem Hanga lesz. A Nagyi viszont nem akarta engedni, és mindenképp szerette volna, ha Lola leszek, hiszen volt egy leukémiás húga, akit így hívtak. Mindig azt mondta, hogy azt a kitartást és erőt akarja ezzel a névvel nekem adni, amit Ő is tanúsított betegsége során. Így lettem végül Hanga Lola.

Ahogy közelebb lépek hozzá, azonnal kinyújtja a kezét felém. Ekkor veszem észre, valójában milyen rosszul is néz ki. Az arca beesett, a bőr szinte rá van töpörödve az arccsontjára. Pár szál haj meredezik a párnán, vállán a csontjai olyan hegyesek, hogy attól félek kibökik a húsát. A rózsaszín hálóing láttatni engedni sovány kezeit is. Úgy fest, akárcsak egy élőhalott.

A szívem elszorul, a lelkem fájdalmasan kiált. Mégis összeszedem magam, rámosolygok és megfogom a kezét.

– Szia drága Nagyikám!

– Erre vártam, hogy ideérj. Nem akartam elmenni nélküled.

– Miről beszélsz Mami?

– Meg fogok halni kincsem.

– Persze, majd még húsz-harminc év múlva – szorítom meg a kezét és próbálok mosolyogni.

– Drága Lolikám. Sosem tudtál hazudni. Mindig megrándult egy picit a jobb szemed – kuncog fel. – Már hívnak az angyalok. Hív az én drága Húgom, Dodi papa, a szüleim. Eddig nem mehettem. Biztonságban kellett, hogy tudjalak. Most már ráléptél az utadra, egyetemre jársz és anyádék is felnőttek a feladathoz, hogy gondodat viseljék.

Nem tehetek róla, de a könnyeim egyre szaporábban kezdenek peregni.

– Ne sírj kicsi Lolikám, ez természetes. Én már nagyon öreg vagyok és a feladataim befejeződtek itt a Földön. – közben Anya is közelebb lép az ágyhoz és megfogja a Mami másik kezét. Sír. A Nagyi felé fordul. – Tudom Csillus, hogy mit gondolsz. Nem haragszom rád, nem kell semmiért bocsánatot kérned. Szívesen vigyáztam annyit a Hangára, szívfájdalom nélkül hagytam, hadd éljétek csak ki magatokat. Örülök, hogy minden így alakult, kedveseim. Bélukám, ígérd meg, hogy nagyon vigyázol majd rájuk.

Apa szemében is megjelennek a könnyek, amikor bólint egy aprót.

– Fogadjátok meg, hogy nagyon szeretitek majd egymást. Akkor boldogan halok meg, ha ezt tudom.

Nem bírom tovább, a könnyek kirobbannak belőlem.

– Ambróczy Hanga Lola. Meg ne lássam, hogy sírsz. Nem így akarok emlékezni rád. Azt a csodálatos mosolyodat akarom látni – megteszem amit kér, majd a mellkasára húz és én odanyomom a fejem a szívére. Hallom a szívverését.

– Nagyon szeretlek Mamikám.

– Én is drága kincsem. Örökké szeretni foglak!

Egyre jobban dörgölöm magam hozzá, de a dobogást már nem hallom. Felkapom a fejem és csak a lecsukott szemeit látom. Élettelen keze ott hever a tenyeremben.

– Ne! – kiáltok fel és rázni kezdem merev mellkasát, de nem reagál.

Meghalt. Itt hagyott engem.

Hirtelen egy erős kezet érzek a vállamon, aki magához húz. Apám mellkasába fúrom a fejemet és csak zokogok.

Ez nem történhetett meg. Nem ilyen gyorsan. Nem hiszem el. Teljesen összetörök. És amint kinézek Apa karja alatt, csak azt látom, hogy még mindig mosolyog.