Ange • Harmadik

Kedves Olvasók! 
Meghoztam a harmadik részt, amely eddigi életem leghosszabb fejezete. 
Azt hiszem nem is rizsáznék feleslegesen, jó olvasást Nektek!
Ölel Benneteket, 
Beby

• Harmadik fejezet •

2017. 10. 23.

Ünnepnap van, munkaszünet. Nincs egyetem, nincs munka, az egész család otthon. Lehetne.

Én a szobámban próbálom behozni a lemaradásomat, amit az elmúlt hetekben szereztem az egyetemen. Még mindig nem járok be minden órára. Egyszerűen nem megy, hogy minden előadáson a csoporttársaim savanyú fejét nézegessem. És ez még a jobbik eset. Van, aki szavakba öntve sajnál, sopánkodik, még könnyeket is hullajt. Felesleges a nagy hűhó, tudom, hogy ezt nem érezhetik át.

Apa is itthon, a dolgozószobában hallgatja, amint a diákja kalimpál a szó szerint vagyont érő zongoránkon. Családi örökség. Nem is értem, hogy engedheti meg neki, annyira béna szegénykém. Pedig már három éve jár Apámhoz rendületlenül és még mindig borzasztóan játszik. Tele hibával, hamisan. Ami hallhatóan nem megy, miért kell erőltetni? 

És aki megcsonkult családunkból egyedül távol van, az nem más, mint Anyám. Talán megerőltette magát és kitalált nekünk valami ócska szöveget, de valójában tudom hol van, és Apám is tudja. Ebbe rossz belegondolni, ráz a hideg. A faszijával van a hangszerboltból. Talán Péternek hívják? Mondjuk nem ér annyit, hogy akár csak a nyomorult nevét megjegyezzem.

A betűk táncra perdülnek előttem, és egész szobámat körbekeringőzik. Olyan szépen járják, ahogy a Nagyi is tudott táncolni. Ó, drága Mami. Már húsz napja elhagyott bennünket. De biztosan most is ropja az angyalokkal. Mert Ők tuti jól táncolnak...

Egy csippanás ébreszt fel. Szóval elaludtam. Manapság gyakran megesik, hogy pár percig vagy akár órákig fogalmam sincs, mit csináltam. Most sem tudom, hogy kerültem az ágyamra, mikor még az előbb az asztalomnál jegyzeteket magoltam. Talán a betűkkel táncoltam én is oda. Mihelyst a telefonomra nézek, rájövök, hogy nem csak egy pillanat, hanem körülbelül két óra telt el, mióta leültem az asztalhoz. Már három óra van.

Keresztes Csongortól jött egy üzenet, melyben szerény hogylétem felől érdeklődik.

Jól vagyok, köszi. Tanulok. – pötyögöm, majd elküldöm az üzenetet. Nem telik bele egy perc, már érkezik is a válasz.

Gyere el velem moziba ma este. Ma van a bemutatója annak a nyálas filmnek, amit már szeptember is meg akartál  nézni.

Ha nyálasnak tartod, miért akarod velem megnézni?

Mert tudom, hogy Te örülnél neki.

Nem tudok menni, családi vacsi lesz. Anyám kinyír, ha nem leszek ott. – a hazugság, akár egy gejzír, tör fel az ujjaim alatt. Méghogy össznépi kajálás? Pont nálunk? És hogy Anyám hiányolna? Ha elszöknék, is csak maximum akkor venné észre, ha Apa aggódik értem. Három nap után. Már a Mami halála előtt sem volt mindig felhőtlen a viszonyunk, de azóta megfeneklett a kapcsolatunk.

Ne csináld! Fogadok, hogy nincs is semmilyen vacsora. Ötkor az Allee-nál. A mozi előtt várlak.

Dacból nem válaszolok. Azt hiszi, Ő nyert. De ez közel sem azt jelenti, hogy egyáltalán elmegyek. Attól, mert majd’ három hét telt el, újra eszem, emberibben nézek ki, még ugyanúgy fáj az én drága Nagyim elvesztése.

•••

Bár sokat rágódtam, végül mégis elindultam a randira. Jobb volt Csongival találkozni, mint otthon savanyodni és a jegyzeteimmel farkasszemet nézni, illetve Apám tanítványainak kalimpálását vagy épp kornyikálását hallgatni. Anyámat mondjuk nem kellett volna kerülgetnem, mert halaszthatatlan dolga a boltban még mindig tartott.

A villamoson zötykölődöm és kifele bámulok. Nézem, ahogy az embertömeg hazafelé hömpölyög. Vajon mi járhat a fejükben? Vajon várják, hogy haza érjenek a családjukhoz? Vajon egyáltalán van családjuk? Megannyi kérdés, melyre sosem kapok választ, hiszen pár perc múlva már az arcukat is elfelejtem. Szomorú, de így van ez. Életünkben több millió emberrel találkozunk anélkül, hogy akár csak a nevüket tudnánk. Pedig lehet, hogy egy ekkora forgatagban épp a másik felünket lökjük fel vagy küldjük el a francba.

         

Talán nem kellene ilyeneken gondolkodnom, de mióta a Mami meghalt, mintha egy másik emberré váltam volna. Sőt, néha irányíthatatlanná válik a testem, gondolok itt leginkább a könnycsatornáimra, vagy rakoncátlanul elszabadulnak a gondolataim. A szám felett is el szoktam veszíteni az irányítást, habár ez lassan tizenkilenc éve így van.

         

Tényleg, a szülinapom. Hamarosan itt lesz. De már nem is várom, hiszen nem ünnepelhetek azzal, akivel szeretnék. Mit érnek az ünnepek vagy bulik, ha nem lehetünk azzal, akivel igazán akarunk? Hát semmit.

         

Régebben óriási karácsony fan is voltam. Már októberben elkezdtem ajándékokat venni, a házat díszíteni. Novemberben mindent összeírtam, amit majd elkészítünk a Nagyival, ugyanis mindig vele főztünk. Amióta már kissámliról felértem a konyhapultot, ott álltam és sütöttem a husit vagy kevertem a krémet a sütire. Meg persze minimum fél óránként megkérdeztem, hogy mikor jönnek már meg Anyáék és biztos-e, hogy idén is ketten karácsonyozunk.

         

És biztos volt. Általában sablonszerűen zajlottak le nálunk az ünnepek. A Mama már huszonharmadikán átjött, olyankor előkészültünk. Szentestén sütöttünk-főztünk, énekelgettünk és feldíszítettük a fát, majd este jött az ajándékozás. Talán ez volt a legsűrűbb napunk. Karácsony első napján ettük azt a sok finomságot, amelyeket készítettünk, majd másnap vártuk a rokonokat. És Anyáékat, akik legtöbbször haza sem keveredtek a két ünnep között, csak Újévben. Vagy épp visszaugrottak, de Szilveszter estéjén újra eltűntek. Legalább volt időm kigondolni az ajándékokat, megvenni az alapanyagokat, becsomagolni és elrejteni a lakásban. Bár feleslegesen, hiszen eleve otthon sem voltak, hogy idő előtt megtalálhassák.

         

– Móricz Zsigmond körtér – mondja be a szokásos unalmas női hang, én pedig feleszmélek szokásos álmodozásomból és gyorsan az ajtóhoz lépek, nehogy fent maradjak a villamoson.

         

Megvárom, míg elrobog a kis tizenhetes, majd átmegyek a zebrán a túloldalra. Lépteimet sietősre veszem, ugyanis ismételten késésben vagyok és bár az nem zavarna, hogy Csongit kicsit megváratom – hiszen ismer már annyira, hogy tudja milyen vagyok – a nyálas filmet nem akarom lekésni, ahogy Ő mondaná.

         

Loholva lépek be a bevásárlóközpontba és felfutok a mozgólépcsőn. Habár sosem értettem, hogy az emberek miért nem várják meg kényelmesen, amíg feljutnak az emeletre, most én is sietősen lépkedek, majdhogynem szaladok a moziig.

         

Már messziről látom a göndör és kócos hajrengeteget, amint mosolyogva popcornnal és üdítővel vár rám a bejáratnál.

         

– Tudom, tudom, ne is mondd. Elkéstem. Ugye még nem kezdődött el?

         

– Nem – villantja ki tökéletes mosolyát. – Direkt korábbi időpontot mondtam, hogy tuti ideérj.

         

– Szemét – boxolok bele a mellkasába és lenyúlom a nagy kukoricát tőle.

         

– Örülök, hogy eljöttél. Egyre jobban nézel ki.

         

– Hagyjuk ezt, jó? – sütöm le a szemem, majd elindulok a mozitermek felé. – Csongi? – fordulok meg. – Azért köszönöm.

         

Egy szolid mosolynál többre nem telik, de Csongor azt hiszem, ezt is értékeli, mert az Ő vigyora viszont kétszer akkorára szélesedik, mint amilyen eddig volt. Pedig aztán alapból mindig vidám és boldog.

         

Bekapok pár szem popcornt, amíg partnerem előkeresi telefonjából a jegyeket és felmutatja a kiscsajnak a bejáratnál.

         

– Négyes terem, jó szórakozást – mosolyog. Ma mindenkinek szuper kedve van.

         

– Köszönjük – viszonzom a gesztust, majd elindulok a megfelelő számú ajtó felé. – És neked is köszönöm, mégegyszer. Hogy kicsit kirángattál.

         

– Valld be, hogy alig vártad, hogy elhívjalak.

         

– Ezalatt az egy hónap alatt mindenesetre nem lett kisebb az arcod – fordulok hátrafelé, miközben már a helyünket keresem a tizedik sorban.

         

– Amilyen nagy, sosem tudna kisebb lenni.

         

– Igaz – hagyom rá és leülök a hetedik székre. Elveszem Csongitól a poharamat, amit könnyen megismerek, hiszen én mindig gyömbért, ő pedig mindig kólát iszik, és felé nyújtom a kukoricát.

         

Amíg ő tartja a dobozt, addig én lehúzom a Mamitól kapott burgundi kabátot, majd ő is levetkőzik. Megszokott csapatként működünk együtt, akárcsak régen. Vagyis egy hónapja. Igaz, hogy még csak most volt, de annyira távolinak tűnik.

         

– Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de talán jobb lenne – célozgat, mikor már elfoglaljuk a helyünket.

         

– Lehet, de nagyon nehéz – nézek bele azokba az óriási szemeibe.

         

– A szüleiddel nem tudod kibeszélni magadból?

         

– A-a – rázom meg a fejem. – A Mami halála óta teljesen eltávolodtunk egymástól. Főleg Anyámmal. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit habár régóta tudtam, sosem hoztam fel neki. Vagyis tudod, mindenki sejtette, de jó volt így. Nem bolygattuk. Én meg felszínre hoztam a konfliktust.

         

– Segítene, ha elmondanád mi volt ez?

         

– Dehogyis! – vágom rá azonnal élcesebb hangnemben. – Bocsi, nem akartam ingerült lenni. Szóval nem mondhatom el. Úgyis túllépünk majd rajta.

         

– A szakemberen nem gondolkodtál? Ők értenek ahhoz, hogy segítsenek legyűrni a problémákat.

         

– Csongor, Anyám már befizetett egy pszichológushoz. Nincs menekvés.

         

– Na, és? Voltál már?

         

– Nem, még nem – nyúlok bele a popcornba és a számba ejtek pár darabot, mintha ezzel elfojthatnám a „szakemberek” iránti ellenszenvemet – Holnap megyek.

         

Mintha csak a mondandóm súlyát akarná érzékeltetni, a vásznon megjelenik az első reklám, s ezzel minden figyelmemet oda szentelem a továbbiakban. Csongor a randizós időszakunk alatt, ha legalább egy dolgot megtanult, az biztosan az volt, hogy a színház és a mozi számomra szent és sérthetetlen. Egy darabnál soha nem kések, mégha tudom is, hogy sosem kezdik pontban hétkor, egy filmnél pedig a reklámokat is végigülöm, minden figyelmemet arra szentelve.

         

A mozi alatt Csongor nem próbálkozik, tiszteletben tartja gyászomat. A szeptemberi randijainkon a szent és sérthetetlen filmnézés mellett azért egy-egy kézfogás, simogatás és érintés belefért. Most viszont csak nézzük a filmet, esszük a nasit és egyszer-egyszer egymásra nézünk, összemosolygunk.

         

– Nem is volt olyan rossz – ismeri el Csongor mosolyogva, miközben kidobja az üres papírdobozt és a poharakat a kukába.

         

– Nem bíztál bennem? – mosolygok rá ravaszul.

         

– Igaz, jó az ízlésed – kacsint, mire csak a szememet forgatom. – Beülünk valahova vacsizni?

         

– Inkább csak haza mennék, ha nem gond – ingatom a fejem.

         

– Persze, megértem. Haza kísérhetlek?

         

– Ha gondolod – megrántom a vállam, majd megindulunk a villamosmegállóba.

         

Pár perc múlva jön is a tizenhetes, amire felszállhatunk. Az emberek ilyenkor már nem nagyon járnak ezen a vonalon, úgyhogy akad helyünk, ahova leülhetünk.

         

Habár az utat még a 8E-n is végigbeszéljük, a témáink csupán a teljesen hétköznapi dolgokat érintik. Leginkább sulis pletykák, közös egyetemi élmények. Már amennyi van. Sokból kimaradtam az utóbbi hetekben. És mivel mostanság buliba sem jártam, a körből is kikerültem. Már nem vagyok fent azon a listán, ahol a tagok minden partyba hivatalosak, de valahogy most nem is hiányzik ez az életemből. Épp elég gond nekem a Mami halálának feldolgozása és az óriási lemaradás, amit felhalmoztam a suliban.

         

– Hát akkor, itt vagyunk – szólalok meg, mikor leszállunk a buszról a Korompai utcában. – Innen már csak pár ház, de hisz tudod. – mutatok el az otthonom felé. Kissé zavarban vagyok.

         

– Szóval, nem hívsz be – vakarja meg a fejét. Mindig ezt csinálja, mikor zavarban van.

         

– Ne haragudj, Apa otthon van, és lehet Anyám is – az ujjaimat tördelem, miközben beszélek. Rossz szokás.

         

– Akkor adhatok egy búcsúpuszit?

         

– Nem búcsúzunk, a héten még úgyis találkozunk.

         

– Igaz – újabb fejvakarás. – Akkor szia! Álmodj szépeket.

         

Ezzel megfordul, és elindul lefelé a dombon. Én pedig állok tovább a megállóban, mint egy elcseszett idióta, aki nem tudja, mit tegyen. Inkább haza megyek, holnap nehéz napom lesz.

2017.10.24.

Egész éjjel forgolódtam. A gyomrom még görcsben van, holott még csak zeneelmélet órám van, az ének-zene tanári szakomon. Bár amilyen unalmas, nem is csoda, hogy máson jár az eszem.

         

Kettőkor végzem, aztán háromra megyek a pszichológushoz a Lövőház utcába. Muszáj meglátogatnom azt a jóembert, már annyit veszekedtem róla Anyámmal. Egy hete, minden este azt hallgatom, hogy nem vagyok normális és kell beszélnem valakivel, hogy visszatérjen a csodálatos és kedves személyiségem, ahogy Anyám mondaná.

         

Lefelé menet veszek egy szendvicset a büfében, mert rendesen ebédelni már nincs időm. Így is tizenöt perccel később engedett ki a tanár és hosszú volt a sor. Totális késésben vagyok. Bár már lassan háromnegyed három van, még csak most megyek le a metróaluljáróba. Gratulálok Ambróczy Hanga Lola. Rögtön meg lesz a manus vélemény rólad.

         

Valójában, nem tudom, hogy néz ki. Amíg a metrón ülök, felválta jut eszembe, hogy el fogok késni, azzal, hogy hogy is nézhet ki. Egy ősz, hatvanas éveiben járó, pocakos, alacsony embernek képzelem, nagy kerek szemüveggel az orrán és kicsi fekete gombszemekkel. Talán fehér csíkos öltönyben és hasán összefonott kézzel pöffeszkedve ül az asztala mögött. Aztán tolja az okosságait, mintha tudná, miről is beszél. Igen, ez a kép él a fejemben.

         

Elsőként ugrok le a metróról. Egy perce elmúlt két óra, és még legalább tíz kell még, hogy odaérjek. Nagyszerű... Ha ezt Anyám megtudja, baltával vágja le a fejem.

         

Futólépésben kerülgetem az embereket és mormolok el egy-egy bocsánatot. Mintha a tömeg ellenem esküdött volna fel, mindenki az én utamba áll és ott magyaráz utastársának vagy nézegeti az aluljáró kirakatait.

         

Gyors tempóban fel a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat.

         

Sötétbarna hajam kibomlik a copfból, ziláltan omlik gyöngyöző homlokomra. Vastag a kabát, hiszen az időjárásjelentés hideget mondott és nagy a cuccom, mert sok könyv kellett ma. Egyszóval hátráltatva vagyok. Már jó utcában vagyok, csak a házszámot kellene megkeresni.

         

Harminchárom, harminchárom – dübörög a fejemben.

         

Megvan.

         

A lábammal dobolva várom, hogy valaki a vonal tulsó végén válaszoljon a kapucsengő jelzésére vagy legalábbis beengedjen.

         

– Jó napot, Ambróczy Hanga névre van időpontom kettőre.

         

– Szép jó napot, máris engedem! Második emelet.

         

– Rendben, köszönöm – meg sem várom, hogy válaszoljon, a sípszó után belököm az ajtót és rohanok fel a lépcsőn.

         

Csak egy pillantást vetek a kovácsoltvas liftre, de mivel hárman is állnak előtte, elvetem az ötletet. Az a rozoga felvonó amúgy sem biztos, hogy elbírna minket.

         

Mire felérek a keresett emeletre, már alig állok a lábamon. Az ajtó már nyitva, egy mosolygós fekete hajú kishölgy vár. Ha a manus is ilyen kedves lesz, nem lesz gond. Majd elnézegetjük egymást egy órán keresztül. Legalább eljöttem, nem?

        

– A doktor úr már várja. Ha be tetszik menni, balra a harmadik ajtó, ötös szoba.

         

– Köszönöm, nagyon köszönöm – lihegem és egyenesen berongyolok az ötösbe. Még körülnézni sem tudok, annyira sietek.

         

Kopogok, de a választ meg sem várva belépek és várom a tömzsi, pocakos manust a csíkos öltönyben, ehelyett baromira nem azt kapom.

         

– Bocsánat a késé... – a torkomon akad a mentségem és egy pillanatra a nevem is elfelejtem.

         

A fotelben – még csak nem is az íróasztal mögött – egy húszas éveiben járó szőke göndör hajú srác ül, kinek óriási vakító kék szemei csak úgy szikráznak és magukban hordozzák azt a mosolyt, amely szája szegletében is bujkál.

         

– Jó napot Ambróczy Hanga kisasszony, egy kicsit el tetszett késni – az órájára néz. – Pontosan tizenkét percet.

         

– Elnézést, bocsánat, csak hosszú volt a metró. Vagyis a sor. Az ebédlőnél. Mert izé...

         

– Igen, szendvicset kellett vennie.

        

– Honnan tudja? – nem merem letegezni, holott esküdni mernék, épphogy alig idősebb nálam.

         

– Még a kezében van az ebédje – Úristen, majd’ elsüllyedek. Valóban egy nyamvadt, az izzadt kezemben szétolvadt kiflit szorongatok, melyből útközben kiesett a feltét. Csak egy nyamvadt szalámi maradt benne, ami épp most landolt a vörös szőnyegen. Annyira siettem, hogy el is felejtettem megenni.

         

– Jaj, bocsánat – szabadkozom, és lehajolok a felvágottért.

         

– Semmi gond – nevet fel a srác. Vagy manus. Vagy tudom is én. – Az én nevem Dr. Vecsei H. Miklós.