Ange • Második

Kedves Olvasók!

Újabb szombat, újabb Ange. Jó olvasást Nektek! 

Ölellek Benneteket,

Beby

• Második fejezet •

2017.10.17.

A buszon ülve is folyamatosan Anyám szavain kattogom. Pszichológushoz akar vinni. Valami idiótához, aki olyan okos, hogy minden mondatom mögött képes meglátni a fájdalmamat és aki meglepő módon megoldással is tud szolgálni. Vagyis azt hiszik azok az emberek, akik fizetnek egy ilyen csalónak. Ráadásul nem is keveset. Talán nekem is kifizetődőbb lett volna ilyen okoskodó majomnak mennem, minthogy tanárnak tanuljak.

         

Nem is értem, hogy a szüleim hogy dőlnek be ennek. Azért, mert egy idegennek kiöntöm szívem-lelkem, kitárulkozom neki, majd jobb lesz? Ó, dehogyis. Hogy is lenne jobb? És egyébként is, majd elmondom egy ismeretlennek, ha a családommal nem vagyok képes megosztani, mi? Persze, valószínű.

         

– Elnézést, leülhetek? – lép oda hozzám egy ősz, kontyos hölgy.

         

– Persze – mosolygok rá és beengedem az ablak melletti üléshez. A Nagyira emlékeztet, Ő is így szokta hordani a haját. Sőt, a legtöbbször még be is fonta. Annyira gyönyörűen tudott fonni...

         

Amikor kislány voltam és a Mama vigyázott rám, minden reggel két fonatba készítette el a hajam. Mindig azt mondta, hogy így vagyok a legaranyosabb. Sosem szidott, mindig csak dícsért. Igazából mindenkit. A világon nem született olyan ember, akinek valaha is rosszat szólt volna. Áldott jó lelke volt.

         

A néni mellettem előveszi a kis nyomkodós telefonját és felém mutatja a képernyőt.

         

– Látja, aranyoskám? Tegnap született meg a harmadik unokám, hozzá tartok a kórházba. Mindig is nagy családot szerettem volna és annyira boldog vagyok, hogy megadatott nekem ez a lehetőség – húzza mosolyra vékony ajkait.

         

A Mami is nagy családot akart, de sajnos neki sosem teljesült be eme vágya. A gyomrom összeszorul, a könnyeim akaratlanul buggyannak ki a szemem sarkából. Anya kései gyerek volt, hiszen a Nagyi ápolónőként dolgozott a fronton, nem volt ideje férjet találni magának. Miután egy csata alkalmával betörtek a táborba és túszul ejtették, a lelki megpróbáltatás miatt nem alkalmazták többé a katonaságban. Így került haza, és helyezkedett el egy kórházban. Ott találkozott Dodi papával. A sok gyerekhez viszont már túl idős volt, így csak egyetlen babájuk született, Anyám.

         

– Igen, én is meghatódtam, annyira gyönyörűséges. Tudja, a lányomnak ő az első gyermeke. Már régóta próbálkoztak, de nem jött össze a baba. Az élet igazságtalan... Akik valóban vágynak a kisbabára, azoknak nem lehet. Akiknek meg csak becsúszik, elvetetik a magzatot. Hát mondja kedvesem, nem igazságtalan ez?

         

Lesütött szemmel bólintok. Én is csak egy becsúszott, kolonc magzat vagyok. Semmi több, mint egy baleset, az alkoholmámoros koncertturnéról.

         

A lelkem nehéz, az érzelmek felkavarodnak bennem. Nem bírom tovább, felpattanok a helyemről és egy elnézést mormolva a busz hátsó ajtajához megyek. Minél előbb le akarok szállni. Úgy érzem besszippant a tér. Nem kapok levegőt, szédülök.

         

A következő megállónál elsőként szállok le. A cipőm nagyot koppan a járdaszegélyen. A dombról lefele sétálok és látom, ahogy elsuhan mellettem a busz. Szemeimmel a nénit keresem, és megtalálva értetlenséget vélek felfedezni az arcán. Nem csoda, ha nem érti miért vagyok ilyen neveletlen kölyök, hogy még csak nem is gratulálok unokájának születéséhez. De nem is értheti. Senki sem értheti azt a fájdalmat, ami az elmúlt hetekben csak egyre nő.

         

Még vagy két busz jön el mellettem, mire az Erzsébet híd lábához érek.

         

A hideg levegő valamelyest segít kiszellőztetni a fejem és elűzni a rossz gondolatokat. Habár tudom, hogy a Mami már soha többet nem lesz velem, ahányszor csak erre gondolok, rosszul leszek. Olyan nehéz elfogadni az elfogadhatatlant, a megváltozhatatlant, a megérthetetlent.

         

Miközben sétálok a hídon, csak a hullámzó Dunát vizslatom. Mintha csak egy víziszörnyre várnék, aki felugrik értem és magával ránt a mélybe. A szél egyre erősebben fúj, a hullámok egyre nagyobbak és tajtékosabbak, az emberek egyre jobban húzzák magukon össze a kabátjukat. Az ősz szele egyre inkább felüti fejét közöttünk.

         

Megállok a Március 15. téren és bevárok egy újabb 8E-t. Habár még mindig szorgosan fújom az orrom a zsepibe és törölgetem a könnyeimet, talán kicsivel jobban vagyok. A séta segített.

         

Nagyi is mindig ezt szokta mondani – Ha baj van kicsi Lolikám, csak indulj neki a nagyvilágnak. Sétálj egy kört és minden könnyebb lesz.

         

Egyszer kiskoromban komolyan vettem a nagyvilágnak nekiindulást és egyik nap az iskolából nem haza, hanem világgá mentem. Mikor végre megtalálták a budai utcákon bolyongó rózsaszín szoknyás kislányt, csak annyit mondtam a rendőrbácsinak, hogy kiszellőztettem a fejem, mert a második osztályban konfliktus adódott. Ugyanis ellopták a kedvenc lila ceruzámat.

         

Persze az egész sztoriból óriási botrány kerekedett, mert az iskola nem engedhetett volna haza egyedül, a Mamának el kellett volna jönnie értem és nem mellesleg nekem képesnek kellett volna lennem arra a nagy okos nyolcéves fejemmel, hogy az egy sarokra található épületből épségben hazaérjek.

         

Már újra a buszon vagyok, de jelenleg annyi helyem sincs, hogy megfelelően levegőt vehessek. Sok munkába igyekvő test nyomódik egymásnak, de a Ferenciek terére érve ez a tömegnyomor valamelyest enyhül.

         

Én tovább utazom, egészen az Urániáig. Még emlékszem merre kell mennem, de mintha ezeréve lett volna, hogy egyetemre jártam. Minden olyan távolinak tűnik. Az egész helyzet olyan abszurd, mintha kiléptem volna a normális idősíkból és az elmúlt két hétben csak mellékszereplőként lebegtem volna a saját életemben.

 •••

Az egyetemen minden csoporttársam fél szemmel méreget. Mindenki azt lesi, mikor akadok ki vagy mikor sírom el magam. Ezt az örömöt azonban nem fogom megadni nekik. Próbálok erős maradni, legalábbis társaságban. Otthon, a négy fal között úgysem tudja senki, hogy hogyan viselkedem. Lehetek nyugodtan szomorú, vagy depresszív, az már mind a saját magánügyem. Ahogy az is, hogy hogyan dolgozom fel életem legfontosabb személyének elmúlását.

         

– Képzeld, Csongi a minap érdeklődött irántad – kacsint Lina, a legaranyosabb ember, aki magyar szakra jár. Róla valóban el tudom képzelni, hogy jó tanár válik belőle.

         

– Szuper – adok semleges választ, miközben villámmal egy paradicsomot hajkurászok a tányéron.

         

– A legjobb pasi a karon, és te csak így? Hülyéskedsz velem, Hanga? – bámul rám nagy kék szemeivel, miközben értetlen képet vágva csóválja a fejét. – Nem gondoltál még rá, hogy jót tenne ha beszélgetnél valakivel erről az egészről?

         

– Milyen egészről? A Nagyanyám haláláról? Nyugodtan mondd ki, Lina.

         

– Igen. Szóval nem akarsz felkeresni egy pszichológust?

         

– Ne gyere már ezzel Te is. Összebeszéltél Anyámmal? – kapom fel a vizet és most már teljes testemmel barátnőm felé fordulok. Szóval a szüleim már az ismerőseimet is megtámadták a sajátos megoldásaikat hirdetve.

         

– Szerintem jót tenne neked! – bizonygatja állítását. Kezét az enyémre rakja és lenyugtatásom céljából simogatni kezd. Nem használ, az agyamat ismételten elönti a harag kedves édesanyám felé.

         

– Hagyjuk ezt, jó? Majd eldöntöm mi a jó nekem – ezzel felpattanok és kiviharzok az egyetem étterméből.

         

Utam a második emelet felé veszem, ahol órám lesz. Még van időm, amit kunyerálásra használok fel. Mivel a legtöbb csoporttársam már hallott a családomat vagyis leginkább engem ért tragédiáról, sőt a legtöbben még a temetésre is eljöttek, nem kellett magyarázkodnom. Az emberek egytől egyig odaadták azokat az anyagokat, amiket az utóbbi nagyjából két hétben vettek.

         

A helyzetről azonban senki nem beszél. Nem kérdezik meg, hogy jól vagyok-e, csupán a legtöbben vállon veregetnek vagy óvatosan megsimogatnak egy mosoly kíséretében. Senki sem kérdez nyíltan, csak kertelnek.

         

– Szia, Hanga! – hallom meg a hátam mögül azt a hangot, amit ezer közül is megismernék. Keresztes Csongorét.

         

– Helló! – fordulok meg és az immár mögöttem lévő radiátornak támaszkodom.

         

– Örülök, hogy ma már bejöttél. Aggódtam érted. Nem válaszoltál az üzeneteimre.

         

– Ne vedd magadra. Senkinek sem válaszoltam – próbálok szűkszavúan válaszolni, hiszen különben óránként mentegethetném magam.

         

Valóban nem írtam neki, és nem csak azért mert másnak sem, hanem mert nincs mit mondanom neki. Nincs időm sem arra, hogy kettőnkön gondolkodjak.

         

Még a Nagyim halála előtt randiztunk párszor és a dolgaink is eléggé úgy álltak, hogy összejövünk. Aztán a Mami kórházba került, állapota egyre rosszabbodott és nem akartam sajnáltatni magam. Ezért nem beszéltem erről Csongorral, de mivel csak ezen tudtam pörögni, más témám meg nem akadt volna. Úgyhogy teljes egészében megszűntettem a vele való hajnalba nyúló beszélgetéseket. Én nem kerestem, ha írt csak később vagy egyáltalán nem válaszoltam. Ha hívott valahová, más programra hivatkoztam.

         

Nem is értem ennyi küzdelem után miért nem adta még fel. Minden ujjára akadhatna, mégpedig nem is egy lány. A suliban mindenki odavan érte, gólyáktól egészen a végzősökig. Ezekért az óriási barna kutyaszemekért, hosszú szempillákért és barna göndör hajért mondjuk ki ne lenne oda.

         

– Tudom, hogy nem engem akartál lerázni, csupán nehéz volt neked a Mamád betegsége miatt.

         

– Ne beszéljünk erről, Csongi. Kérlek – nézek most a szemeibe. Eddig a lábamat bámultam, amint egy kis szőlőszemmel gurigáztam. Valaki elhagyta az ebédjéből.

         

– Hanga, beszélned kell erről valakivel.

         

– Nem hiszem el, baszd meg – nevetek fel hisztérikusan. – Mindenki ezzel a szar dumával jön. Majd én eldöntöm, hogy mit akarok csinálni, értsétek már meg! – kapom fel a hátizsákom a földről, majd miután feldobom a hátamra, egyszerűen csak lefutok a lépcsőn és kimegyek az ajtón.

         

Leszarom az órámat, leszarom az egyetemet. Csak haza akarok menni és egyedül akarok lenni. Egyedül, mindenki hülyeségétől távol.

 •••

Az ajtó előtt állok és hezitálok. Nem tudom, mit tegyek. Az egyik felem azt súgja, hogy nyissak be, a másik azt, hogy kullogjak szépen vissza a szobámba csendesen és álljak neki gyors tempóban tanulni. Na, az valóban rám férne.

         

Amióta bekerült a kórházba, nem voltam itt. Holott nagyon sokat jártam ide, mikor Ő vigyázott rám. Habár a város másik felén a Maminak is volt lakása, ahogy Anyám fogalmazna, nem felelt meg egy kisgyermeknek. Szerinte túl ósdi volt és nem mellesleg szegényes. Főleg a mi házunkhoz képest, ami ultranagy és csúcsmodern. Szóval volt nálunk egy szobája, amit minimum heti kétszer-háromszor használatba vett. Bár most már elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül legyek, és már a szüleim sem éltek aktív zenész életet, még manapság is sokat volt nálunk. Sőt talán még többet is, mint régen. Igényeltem a jelenlétét.

         

Valahogy a Nagymamám volt az, aki valóban megértett. Nem várta el, hogy meséljek neki az életemről, csupán érdekelte amit mondtam. Nem kötelességből, hanem szabad akaratomból osztottam meg vele az apró történéseket. Az összes nagy eseményt neki mondtam el először, gondolok itt az első csókra, az első barátra, vagy az első alkalomra, mikor lefeküdtem az akkori szerelmemmel. Talán sok ember ezen kiakadna, de az én Mamám nem olyan volt, mint a többi nagyszülő. Ő elég sok mindent látott a katonaságnál és a tulajdon zenész lánya mellett ahhoz, hogy ne legyen olyan dolog, ami kihozza a sodrából. Ő megértő volt. És a világ legjobb tanácsait osztogatta, akármiről is volt szó.

         

Nem várok tovább, belépek. A szobában óriási rend és nem mellesleg csend honol. Ahogy körbe nézek, a szemem előtt látom magunkat, amint az ágyon társasozunk, a fotelekben olvasunk, az asztalnál kártyázunk. Újabban valóban túl sok szomorúság- és síróhullám tör rám, most sem történik másként. Borzasztóan hiányzik az én Mamikám. Az ágyhoz megyek és a plédbe markolva lehunyom a szemem.

         

A könnyeim vad gejzírként robbannak. Mivel egyedül vagyok itthon, nem akadályozom meg, hogy mindent kiadjak magamból. Egy óriáscsecsemő módjára bömbölök és hívogatom a Mamikámat, habár tudom, hogy Őt már nem kaphatom vissza. Miért nem lehet visszacsinálni a dolgokat?

         

– Na, elég legyen ebből, édes lányom! – hallom meg Anyám hangját az ajtóban – Holnap kérek Neked időpontot és erről nem nyitok vitát.

         

Az ajtó hangosan csapódik utána, amint elhagyja a szobát. Felnézek a párnából, és abbahagyom a sírást. Azt hiszem innen nincs menekvés, muszáj lesz elmennem ehhez a manushoz.