Ange • Első

Kedves Olvasók! 
Szombathoz híven, habár késő este, de megérkezett az első rész. Elöljáróban csak annyit szeretnék mondani, hogy a fejezetet mindenki úgy olvassa, ezek nem egy életvidám leányzó gondolatai. A zavart állapotot, a fájdalmat, az összetörtséget akartam érzékeltetni, remélem sikerült - ha szabad ilyet mondani. 
Illetve még egy fontos dolog: szeretnék köszönetet mondani Neked, drága Noreen, hogy ennek a történetnek is csodálatos környezetet varázsoltál ahhoz, hogy kibontakozhasson. Illetve Neked, drága Dóra, aki jópár éve velem vagy és bétázod a történeteimet. E két ember nélkül valóban nem jöhetett volna/jöhetne létre ez a blog. Természetesen a családtagjaim, barátaim bárorító, véleményező szavai is sokat segítenek, s Rólatok kedves Olvasók, sem feledkezem meg. Na de elég az ömlengésből, mindenkinek nagyon jó olvasást kívánok, egy hét múlva jelentkezem! 
Ölel Benneteket, 
Beby

• Első fejezet •

2017.10.07.

Kopogás. Ez hoz vissza abból a képzeletvilágból, amiben napok óta létezem és ahol az én szeretett Nagyimmal vagyok még mindig.

– Kicsim, hoztam egy kis húslevest – lép be anyám szürke melegítőalsóban, szakadt fehér pólóban, kontyba fogott kócos hajjal és vörös szemekkel. Látszólag ő sincs sokkal jobban, mégis valójában sokkal erősebb nálam.

– Te főzted? – nézek rá erőtlenül.

– Marika néni hozta – ül le az ágyam szélére.

– Nem kérek semmit – fordulok el a másik irányba és lehunyom a szemem.

Nem akarok enni a húslevesből, sem semmi másból, amit eddig rám akart tukmálni.

– Hanga, enned kell valamit!

– Nem vagyok éhes.

– Ne viccelj! Éhen fogsz halni.

– Ennyire nem tragikus a helyzet. Tegnap ettem egy banánt, ma pedig ittam egy pohár vizet. Minden oké – nyögöm, és a fejemre húzom a takarót, ezzel jelezve, hogy a továbbiakban nincs kedvem kommunikálni.

Minden oké - hát persze, rohadtul.

2017.10.10.

Újabb nap, amikor semmihez sincs kedvem. Ülök az ágyamban és az e-mailjeimet nézegetem. Van egy pár, főleg az egyetemről. Sok szarság, ami cseppet sem tud most izgatni. Kit érdekel, hogy mikor lesz az első zh-m, ha most halt meg az életem egyik, sőt talán legfontosabb embere? Ki a bánatot foglalkoztat most ez?

Anya nyit be, most már kopogtatás nélkül. Újabban ez a módi, az embernek egy szabad perce sem akad egyedül. Mindig ellenőrizget, felváltva Apámmal. Talán attól félnek, hogy öngyilkos leszek. Mondjuk van benne ráció, hogy őszinte legyek, gondolkodtam rajta. Mennyivel egyszerűbb lenne itthagyni ezt a szar világot és találkozni a Mamival odaát.

– Hoztam egy kis melegszendvicset, a kedvenced – megint odaül az ágyam szélére, és nyújtja a tálcát.

Bólintok, majd a gépemet leteszem mellém és az ebédemet veszem magam elé. Vagy talán a reggelimet, hiszen ma még semmit sem ettem. Még mindig nem kívánom az ételt, de ma reggel belenéztem a tükörbe és megijedtem saját magamtól. A beesett arcomtól, a karikás szemeimtől, a zsíros, elfeküdt és kócos hajamtól. Pont úgy néztem ki, akár egy bányarém. Azért halálra éheztetni nem akarom magam, szóval már akkor eldöntöttem, hogy befejezem a sztrájkot és a továbbiakban újra rendesen táplálkozom. Nem csak banánt, vizet és müzlit, hanem normális, tápláló kaját eszem.

Hát most itt vagyok, szemben a melegszendvicsekkel, amik hívogatva csücsülnek a tányéromon. Borzasztó finom illatuk van, a hasam hangosan megnyikordul. Anya őszintén felkacag.

– Ha így nézed őket, előbb fognak ők megenni téged. Pedig úgy hallom, a pocakod igazán kívánja az ebéded.

– Azt hiszem inkább reggeli – nézek fel Anyára.

– Nem ettél, miután bementem a céghez? Kicsim, megkértelek, hogy szolgáld ki magad.

– Sajnálom – válaszolom, és nem harcolok tovább, beleharapok a kenyérbe.

A számat elönti az ízorgia, a lágy sajt, a fűszeres sonka és a vaj íze csapásként éri az ízlelőbimbóimat. Imádok minden egyes falatot, de hamar a rosszullét veszi át a helyét az örömnek. Elvégre lassan egy hete alig eszek.

– Elég volt, köszönöm – nyújtom vissza Anyának a tálcát egy félig megrágcsált szendviccsel és egy kezdetlenül árválkodóval.

– Ne viccelj már Hanga. Annyira örültem, hogy végre eszel. Az anyám halála óta ilyen állapotban fekszel itthon és nem vagy hajlandó normális táplálékot magadhoz venni.

– Ne beszélj így a Mami haláláról! – üvöltöm, miközben kijönnek a könnyeim. Mostanában túl gyors kedélyváltozásokon esem túl. Egyik pillanatban még minden oké, aztán akár csak egy rossz szó és robbanok.

– Össze kellene szedned magad. Én is sajnálom, én is szomorú voltam, de én összekapartam már magam. Nem állt meg a világ.

– Azt látom, hogy milyen jól összeszedted magad. Három napja még kisírt szemek, ma meg már csupa smink, magassarkú, Armani parfüm meg miegymás.

– Hanga, be kellett mennem a céghez, muszáj volt összekapnom magam.

– Ja, a faszid már hiányolt mi?

– Miről beszélsz?

– Arról az eladóról a hangszerboltból, akivel kuratod magad.

– Na, elég legyen ebből, kislányom! Nem szégyenled magad? – pattan fel anyám az ágy széléről.

– És te nem szégyenled magad? Hogy így beszélsz a Mamiról, hogy ezt műveled évek óta Apával és velem? Hogy mikor megtudtad, hogy gyereked lesz, el akartál vetetni? Hogy három éves koromig az az ember nevelt fel, akit egy hete elveszítettem? Te nem szégyenled magad azért, ahogy viselkedsz?

Talán túl erősen fogalmaztam hirtelen, de minden sérelmemet belefoglaltam ebbe az őszinteségáradatba. Ha más előnye nem is volt, Anya elsírja magát és kiviharzik a szobából. Becsapja maga után az ajtót.

2017.10.13.

Tíz napja halt meg és még csak ma van a temetés. Sokat kellett várni a hamvasztásra. Mindig is azt akarta, hogy hamu váljék belőle. Talán nekem is jobb így. Kissé személytelenebb egy urnát bámulni, mint utoljára még megküzdeni a lelkeddel, hogy megnézd-e vagy sem, majd persze bemenni és rápillantani a színtelen viaszos hullára. Tudom, milyen borzasztó, Dodi papát is láttam anno.

Emlékszem, a Mamival kéz a kézben mentünk oda a koporsóhoz, hogy utolsó pillantást vethessek a Nagyapámra. Most már tudom, hogy rossz ötlet volt. Épp csak betöltöttem a kilencet, s az emléke nagyon sokáig a szemem előtt lebegett. Volt, hogy az egész éjszakát végigkiabáltam. De a Nagyi mindig megvigasztalt, amikor az ágyban ülve zokogtam.

Most viszont nincs itt, hogy megvigasztaljon, hogy simogassa a hátam vagy megszorítsa a kezem. Ebben a pillanatban most nem mellettem ül, hogy támogasson, hanem a másik oldalon van. Egy urnában. És nem együtt sírunk, hanem miatta.

Kint erősen fúj a szél, mikor a menet utolsó útjára viszi az urnát. Még az időjárás is tombol. Pont mint Anyám. Nem bír viselkedni, folyamatosan jajgat és drámázik. Most megint annyira kivan a Mami halálától, bezzeg otthon már semmi baja nincs és egyik nap céges bulit is tartottak. Mondjuk mit várnánk Anyámtól, igaz Nagyikám? Tudjuk milyen.

Összehúzom magamon a kabátom, azt a burgundi színűt, amit a Nagyanyám szekrényéből turkáltam még nyáron. Ő szívesen ajándékozta nekem, s bár elég régi darab, nekem tetszik. Még Ő is fiatal korában hordta, az pedig már nem most volt. Mondjuk a gyászoló tömeg egyszerre hördült fel, mikor megláttak, de ők nem tudják, hogy honnan is szereztem ezt a ruhadarabot. Egyébként sem érdekelt sohasem mások véleménye, most meg aztán főleg nem. Ezt is Tőle tanultam. Mindig azt mondta, hogy a saját eredményeimre és céljaimra koncentráljak, ne más dolgába üssem bele az orrom. És én valóban így tettem. Sajnos másoknak nem volt ilyen nagyszerű Mamikájuk, aki ezt elmondta volna nekik.

A könnyeim most sem jönnek, valahogy mások előtt már nem tudok sírni. Csak egyedül. Otthon. Na de olyankor elállíthatatlanul, patakokban folynak a könnyeim, nem kímélve a ruhámat vagy a jegyzeteket, amiket próbálok néha tanulmányozni. Mindhiába. Sosem marad meg semmi.

Már berakták az urnát, mialatt visszaidéztem a kabátom megtalálását és a Nagyi gondos kezeit, amikor először begombolta rajta azokat az óriási fekete hosszúkás gombokat, majd azt a kedves és büszke mosolyt. Amiért egy ruhában járhatunk. Éppen a márványtáblát helyezik fel, amin az én drága jó Nagymamámról egy rajz is látható. Én készítettem, még tavaly szeptemberben, szüretkor. A nyaralónál voltunk és betakarítottuk a gyümölcsöt, elraktuk a diót, leszedtük a szőlőt. Ezt mindig ketten csináltuk és az év legjobb időszaka volt. Olyankor mindig megittunk egy-egy pohár mustot is, amit a szomszéd Karcsi bától kaptunk. Már kiskorom óta ez volt a szokásunk, de a szüleim sosem tudták, hogy mit is csinálunk a Balcsinál. Ezek mindig csak a mi pillanataink voltak. A Mamié és az enyém.

Minden percben eszembe jut egy újabb emlék. Végeláthatatlanul folynak előttem közös pillanataink képei. És tekintve, hogy tulajdonképpen ő nevelt fel, abból volt jópár.

2017.10.15.

A napok lassan haladnak és én nem csinálok mást, mint ülök az ágyamban a meleg takaró alatt. Általában csak nézek ki a fejemből és gondolkodom. Nagyon sok dolog van, ami csak úgy visszajön.

Viszont már eszem, egész rendesen. Napjában kétszer, van hogy háromszor is.

A temetés - vagyis talán csak szertartás -  két napja volt. Miután onnan hazaértünk, Anyám agymenése szerint kellett tartani egy kis összejövetelt. Nekem erről semmi jó emlék sem akadt Dodi papáéról, de ráfogtam arra, hogy már régen volt és nem emlékszem. Hát nagyon is jól rémlett. A halotti toron mindenki nevetgélt, kibeszélték a család másik felét, akik ugyancsak itt voltak, csak a nappali másik felén. És persze ettek. Rengeteget. Mintha senki sem tudna magának otthon főzni.

Mondjuk addigra Anyám állapota is rendkívül megjavult. Ugyanúgy tette a szépet, ahogy szokta.

A gyomrom felkavarodott ettől az egésztől, ami folyt a nappalinkban, szóval inkább feljöttem az emeletre és még akkor sem mentem le, mikor a vendégek távozni készültek. Pedig hallottam, amint mindenki azt kérdezi: Csillukám, Hangácska hol van?

Anyám a gyászra és az elkeseredettségre fogta, hogy feljöttem. Meg hogy nem vagyok elég erős, blabla. Azt senkinek nem merte mondani, hogy csak egyszerűen elhányom magam a temetésen tettetett szomorúságtól és a mostani jókedvüktől. Kétszínű banda.

2017.10.17.

Megint eltelt egy hét, s azóta nem láttam Anyát. Apa viszont minden nap töretlenül hozza fel a reggelit, az ebédet és olykor a vacsorát is. Én hol eszek belőle, hol nem. Egyébként ki sem megyek a szobából, hacsak nem a fürdőbe készülök.

Most viszont végre felöltözök és még sminkelek is. Ha továbbá sem járok be az egyetemre, ki fognak dobni, és őszintén nem ezért güriztem ennyit, hogy így legyen. Ezért a Nagyi is nagyon szomorú lenne.

Lemegyek a lépcsőn, és az első utam a konyhába vezet, hogy keressek valami kaját. Apának órája van, nem hozott hát ebédet és őszintén éhes vagyok. Pár napja már jelentkeznek ilyesfajta igényeim, és az étvágyam is kezd valóban visszatérni. Azt persze nem mondom, hogy jól vagyok, este még mindig sírva alszom el, hiszen az az a pillanat, ami teljesen az én drága Nagymamámra emlékeztet. Sokszor még idősebb koromban is vele aludtam. Legtöbbször persze titokban, hiszen Anya mindig mérges volt érte és kiabált. Ha viszont nem volt otthon, akkor a Mami mindig belopózott a szobámba, odabújt mellém, átkarolt és mintha újra hároméves lennék, mesélt nekem. Gyerekes, de kedves gesztus és kész kis rituálé volt számunkra.

Ahogy belépek az ajtón, Anyával találom szembe magam, aki a gépén ír valamit a pultnál. Köszönés nélkül a hűtőhöz lépek, kiveszem a narancslé dobozát, töltök egy pohárba és belekortyolok.

– Jó napot, kisasszony! – figyelmen kívül hagyom a köszönést és a mosogatóba teszem a poharam. – Úgy gondolom, köszöntem.

Szó nélkül megfordulok és kisétálok az ajtón. Azonban ő felugrik a székről, és utánam jön. Elkapja a karom. Szoroson tart, majd álló helyzetemben megfordít.

         

– Teljesen ki vagy kelve magadból, elegem van. A hirtelen hangulatváltozásaid megőrjítenek. A fancsali képedtől kikészülök. Ha ezt velem vagy apáddal nem tudod megbeszélni, akkor majd keresünk neked egy szakembert.

         

A vonásai a Mama betegsége óta teljesen átrendeződtek. Talán csak én lettem érzelgősebb vagy én érzem bántva magam, de már nem látok benne semmi bájt vagy semmi kedvességet. Talán a Nagyi elvesztése engem is rávilágít néhány dologra. Talán most kezd összeállni a fejemben ez az egész, ami kiskorom óta körülöttem folyik.

         

Pedig a Mami sosem szidta. Egy rossz szava sem volt soha Anyáról, sem a szemébe, sem a háta mögött. Ha már egy hete csak nála voltam és megkérdeztem, hol vannak a szüleim, csak kedvesen rám mosolygott és elmesélte, hogy a zenészek élete sajnos lemondásokkal jár. Akkor azt hiszem még nem értettem, de mai ésszel már tudom, hogy mindig csak egy dologról mondtak le, mégpedig rólam.

         

– Tessék? – először azt hiszem talán rosszul hallok. Remegek az idegességtől.

         

– Pszichológushoz foglak vinni Hanga, mert ez egyáltalán nem normális, ahogy viselkedsz és nem mellesleg ahogy kinézel – rántja meg rajtam a pulóvert, ami egy számmal minimum nagyobb mint én, holott pár hete még jó volt.

         

– Azt aztán biztos nem – rántom ki a karom vasmarkából és kirohanok az ajtón, ami mögöttem nagy puffanással csapódik be. Drámai távozás, de teljes mértékben tükrözi a lelkemben tomboló érzelmeket.

         

Nem vagyok beteg vagy őrült, hogy szakemberhez kelljen vinni, ahogy Anyám fogalmazott. Sem Ő, sem Apám nem érti ezt az egészet. Miért nem tudnak kicsit megértőbbek lenni? Miért nem tudják elfogadni, hogy nekem ez az egész baromi nehéz? Miért nem tudnak csak egy fokkal toleránsabbak lenni?

         

Igaz, ők sosem érthetik meg azt a drága és pótolhatatlan kapcsot, amely kettőnk között volt. És azt sem, hogy bennük sosem fogok tudni annyira megbízni, hogy a valós érzelmeimről beszéljek nekik. Ezt egyedül én tudom megoldani, és feldolgozni. Egyedül én. Nem én és egy diplomás barom, aki az asztal mögül összefont karokkal dirigál és azt hiszi tudja mi játszódik le a fejemben.