Szürke rózsa • Nyolcadik

Kedves Olvasók! 

Ígéretemhez hűen meghoztam a következő fejezetet. 

Nem is húznám a szót tovább, jó olvasást Nektek! 

Ölel Benneteket, 

Beby

• Nyolcadik ~ A bomba •

• Annie •

Sokáig ültünk kint a lugas alatt, de nem tudnám megmondani, hogy meddig is pontosan. Elveszítettem az időérzékem, a lábam alól kihullott a talaj. Valóban éreztem, hogy nincs minden rendben ezzel a kastéllyal, de Joseph szavai megerősítettek. Nem tudtam elhinni, amit mond. Kiszívják belőlünk az életet? Mégis mit jelentsen ez? Létezik ilyen egyáltalán? Úristen, hova kerültem?

Ezernyi és ezernyi kérdés villant át az agyamon, azonban hangosan egyiket sem mertem kimondani, hátha újdonsült ismerősöm butának gondol. Elhagyott a realitásérzékem, s kezdtem magam egy kabaré kellős közepén érezni.

– Tudom, hogy sokként ért ez a dolog, de nincs időnk erre. Sietnünk kell, mielőtt valaki megneszeli, hogy kilógtunk az éjszaka közepén a kertbe. Így is elég nagy bajban voltál eddig is.

– Nincs időnk erre? – nevettem fel hisztérikusan. – Tudod, hogy tizenöt perccel ezelőtt mit vázoltál fel nekem? Hogy kiszívják belőlünk az életet! Fel tudod ezt fogni ép ésszel? Mert nekem nem nagyon sikerül.

– Annie! Csendesebben, kérlek – csitítgatott. Nyugtatásképp a karomra tette a tenyerét és végigsimított rajta. Nem mintha ez túl sokat segített volna, pulóverem pamut anyagán át is éreztem a forróságot érintése mentén.

– Ne haragudj. Csak össze vagyok zavarodva.

– Megértem. Mit szólnál hozzá, ha a többit holnap beszélnénk meg? Akkor leülepedhetne ez a korántsem szokványos információ.

Csak némán bólintottam, hirtelen meg sem tudtam szólalni. Amiket elmesélt is elég nagy hatással voltak rám, nem beszélve a közelségéről és érintéséről. A végtelenségig el tudtam volna üldögélni a kertben, még a fújdogáló szél sem zavart. Hiszen már nem fáztam. A közelében melegséget éreztem és biztonságban tudhattam magam. Legszívesebben közelebb araszoltam volna hozzá, a fejére tettem volna a fejem és az est további részét a csillagok bámulásával töltöttem volna. Volna, volna, volna... Az elkövetkezendő percek azonban közel sem így alakultak.

Joseph felállt mellőlem.

– Jobb, ha nem egyszerre térünk vissza a kastélyba. Akkor még mindig nagyobb esélyünk van, hogy nem vesznek észre minket. Illetve ha beüt a krakk, legalább az egyikünk megúszhatja – tompán bólintottam, azonban nekem eszembe se jutott még visszaindulni. – Holnap reggelinél találkozunk.

Mivel semmi reakciót nem produkáltam, Joseph lassan megfordult és visszaindult a kastély felé, miközben foghegyről odavetett egy Jó éjszakát mondatot.

– Jó éjszakát – suttogtam, majd a kertkapu felé fordultam és szememmel követtem távolodó árnyékát.

Hiába tudtam, hogy minden egyes perccel növelem a kockázatát, hogy észrevesznek, jó ideig képtelen voltam felállni a padról. Még mindig körbe lengte az ülőhelyet Joseph földes illata, s az alkaromon szinte éreztem ujjai nyomát.

Sosem voltam még szerelmes, hiszen az épület falain belül elég nehézkes lett volna. Viszont sokat olvastam már róla és belül sejtettem, hogy valami efféle érzés lehet ez valójában. Persze tetszeni tetszett egy-két srác, akinek szép szeme volt, izmos testalkata vagy éles esze, de egyik iránt sem epekedtem még úgy, mint Joseph iránt. Akivel egész idáig csupán néhány mondatot váltottam. Hogy lehet valaki oda egy személyért ilyen rövid ismerettség elteltével és ilyen kevés információ birtokában?

Gondolataimat a véletlenül a kertben álló óriási órára tévedt tekintetem zavarta meg, hiszen a mutatók már a hajnali egy irányába közeledtek. Ilyen sokáig üldögélhettünk itt kettesben? Vagy én merengtem ennyit szánalmas érzéseimen? Mindenesetre sietnem kellett, hiszen félő volt, hogy valaki megneszeli a szobámból való eltűnésem. A büntetésem lejárta utáni első éjjelen azért nem kellett volna újabb bajba keveredni, így hát szép komótosan beballagtam az ajtón, majd fel a szobámba. Röpke pillanat alatt hálóingre váltottam és beugrottam a takaró alá. Ekkor vettem észre milyen álmos is vagyok valójában, a szemeim szinte égtek a fáradtságtól. Amint lehunytam a szemem, nem is kellett több egy-két percnél, máris az álomvilágban tudhattam magam.

Másnap el sem tudtam hinni az éjszaka történéseit. Ébredésem után még percekig csak bámultam a falat és próbáltam összerakni a mozzanatokat. Joseph érkezése, a dolgok amiket mesélt, az Alex bácsiban való csalódásom mind-mind olyan idegennek hatott a mai madárcsicsergéses reggelen. 

Még mindig a takaró alatt lustálkodtam, mikor Margit megérkezett a szokásos reggeli vitaminokkal. Kitöltött egy pohár teát, miután lerakta a tablettákat az éjjelire, majd odanyújtotta, hogy bevehessem a szokásos adagomat. 

– Nem kérek, köszönöm. 

– Mi az, hogy nem kérsz? Be kell venned ezeket – tartotta a markát. 

– Akkor majd beveszem egy pohár vízzel.

– Ilyen nincs. Amint látod, itt van ez a bödön tea, ami a mai adagod. Nem csak te vagy ebben a kiváltságos helyzetben. Mindenkinek van egy ugyanekkora kancsója, és mindenki megissza szépen nyavalygás nélkül. Én a helyedben nem problémáznék, amikor így is rosszul áll a szénád. 

Bólintottam, majd kötelességtudóan elvettem a teát. Jobbnak láttam nem ellenszegülni, hiszen tényleg rossz volt a helyzet. Mégpedig ha valóban ki akartam menekül innen, a lehető legjobb körülményeket kell biztosítanom magamnak. És határozottan ki akartam szabadulni ebből a pokolból.

Még Margit jelenlétében bevettem a bogyókat, viszont arra határozottan ügyeltem, hogy egy csepp tea se folyjon le a torkomon. Nehezen, de sikerült lenyelnem úgy a vitaminokat, hogy nem fulladtam meg, illetve a dadus sem fogott gyanút. 

Miután elrendeztem a szokásos reggeli dolgaimat, lementem az ebédlőbe, hogy elfogyaszthassam a nap legfontosabb étkezését és nem mellesleg láthassam Josephet. Nagyon sok mindent akartam neki mondani, de miután megláttam, elszállt minden bátorságom. Ma a szokásosnál is jobban nézett ki. Egy világoskék-fehér csíkos trikó és egy sötétkék rövidnadrág volt rajta, egy farmer félcipővel. Ha már az életenergiánkat csapolta tőlünk, a bácsi legalább ügyelt arra, hogy a lehető legjobb ellátást kapjuk. Ami pedig magában foglalta az étkezésen keresztül az oktatáson át a ruházatunkat is. 

Ez volt az, amire sosem lehetett panasz. Ha csak szerettem volna egy új darabot a szekrényemben, másnap a kezemben is tarthattam. Így volt ez a mai szettemmel is, még múlt héten kaptam meg a napsárga rövidujjút a fehér rövidnadrággal. A tegnapi után viszont legszívesebben visszadobtam volna Alex bácsinak, de tudtam tartanom kell az álcámat, hogy minél egyszerűbben végrehajthassam a szökési kísérletemet. 

– Jó reggelt – huppantam le a helyemre. Bár az egyik szomszédom már itt volt, Larát még sehol sem láttam. Még bőven volt ideje, a hivatalos reggeli csak húsz perc múlva kezdődött. 

– Szép jó reggelt – fordult felém ültében. – Hogy aludtál? 

– Elég jól, mihelyst sikerült magam túltenni bizonyos dolgokon – utalgattam tegnapi találkánkra.

– Az már egy jó szint, ha már sikerült túltenni magad rajta. 

– Már a következő lépcsőre is léptem. Éppen a szökési tervet dolgozom ki – hajoltam Josephez, hogy a közelünkben ülők ne hallhassák. Hirtelen megcsapott férfias földes illata.

– Ahhoz nekem is lenne egy-két ötletem, esetleg délután összerakhatnánk – bólintottam. Bár próbáltam lazának tűnni, a szívem majd kiugrott a helyéről. 

– Egytől háromig Madame Baker-nél vagyok. 

– Rendben. Utána majd találkozunk lent a lugasnál. Az lesz a törzshelyünk  – kacsintott, s én ettől a mozdulattól majdnem az asztal alá estem. Törzshely. Édes Istenem. Joseph-el törzshelyem lesz. Mégpedig a rózsalugas alatt, ami a kastély közel s távol legromantikusabb helye. 

Még mielőtt bármit is mondhattam volna, Lara érkezett meg a másik oldalamra. 

– Hello Annie! És... Ömm?

– Joseph – segítettem ki a barátnőmet.

– Nos hello Joseph – trillázta Lara, majd lehuppant a székre. – Megzavartam valamit? – váltogatta a pillantását kettőnk között.

– Dehogyis – válaszoltam gyorsan, s talán túl hamar is. Csak leégettem magam, amelyet bizonyított fülig vörösödésem is.

A szomszédom gyorsan felfogta, hogy kényes témához érkeztünk, úgyhogy a beszélgetésünk fonalát a továbbiakban ő vette át. Locsogott az időjárásról, csacsogott a tanulásról, szövegelt a szuper kirándulásokról. Na persze. Azóta voltak szuper kirándulások, mióta engem szobafogságra ítéltek, de akkor is csak azért, hogy Alex bácsi megmutassa, ki az úr a házban.

A kínos semmiről való társalgásnak végül a ház ura vetett véget, mikor megjötte után csendre és a reggeli elfogyasztására intett mindenkit. Őszintén szólva örültem, hogy a következőkben nincs lehetőségünk a beszélgetésre, ugyanis a téma üressége, értelmetlensége egyre nagyobb feszültséget szült.

Amilyen gyorsan csak lehetett, fogyasztottam el a szárított gyümölcsös, joghurtos müzlimet, s gurítottam le a pohár narancslevemet, majd gyorsan további jó étvágyat kívántam és kisurrantam az ebédlőből.

Ha Joseph-el beszéltem, az csakis kettőnk pillanata volt. Ha más is csatlakozott, helyesebben ha Lara is ott volt, máris kínosabbá vált a helyzet és a téma az unalom legalsó határáig romlott. Hogy lehetett volna egy ilyen fiúval az időjárásról beszélni? S egyáltalán a nagy felfedezéseink közepette hogy lehetett volna a kastélyban folyó oktatást megvitatni?

Persze biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb Lara is tájékozódni fog a terveinkről, de annak nem most volt az ideje. Egyelőre ez az akció a miénk volt. Csakis a miénk. Josephé és az enyém.

A lépcsőfokokat ismételten kettesével szedtem, mint mindig, mikor izgultam vagy ideges voltam. A szobámba érve ledobtam magam a székembe és a továbbiakban Josephről álmodoztam, illetve átnéztem a tananyagot, melyet délután Madame Baker számon kérhet.

A délelőtt csigalassúsággal telt, szinte végeláthatatlanul messze volt még az ebédidő és hogy lássam Joseph-et. Eddig azért vártam a delet, hiszen azután mehettem a csodálatos tanárnőmhöz és azzal foglalkozhattam, ami érdekelt. Most viszont egy fiú miatt vált érdekessé számomra az időpont és ezzel még önmagamat is megleptem.

Az étkezésnél azonban nem volt ott az én Angyalom. Csalódottan kanalaztam a levest, majd szótlanul tömtem magamba a lasagne-t.

– Még mindig nem mesélted el, hogy miért voltál büntetésben – hívta fel a figyelmem hiányosságaimra a barátnőm.

– Most nincs kedvem hozzá.

– Mert nincs itt a lovagod?

– Tessék? – hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Az arcom paprikavörös lehetett és égett is rendesen. Ha Lara eddig nem volt biztos benne, hogy odavagyok Joseph-ért, most aztán ezer százalék, hogy tudja.

– No para. Szerintem aranyos, hogy így odavagy érte – lesütött pillákkal hümmögtem valamit, majd fojtott hangon eldörmögtem neki büntetésem okát és lefolyását, okosan kihagyva belőle ezt a szőke srácot, aki pár nap alatt forgatta fel az életemet és hazudtolta meg azt, amiben eddig hittem.

Félve indultam meg a terem felé, amelyben tanulni szoktunk Madame Baker-rel. Fogalmam sem volt, hogy milyen kedvében lesz. Vajon a régi tanáromat kapom vissza, vagy egy őstulkot, aki a bácsi szidására alakult ki?! A folyosón menet végig az előbbiért imádkoztam.

Bár végigfutott az agyamon, hogy egyszerűen csak visszafordulok, de ezt nagyon jól tudtam, hogy nem tehetem meg. Egyrészt Madame Baker belém vetett bizalma miatt, másrészt a fogadalmam miatt, ami a feltűnésmentes viselkedést foglalta magában.

Lassan kopogtam, s mert rögtön nem érkezett válasz, meg is fordultam és megtettem az első lépést visszafele. A szerencsém azonban elhagyott, hiszen nemsokára kinyílt az ajtó és a kedvenc tanárom állt a küszöbön.

– Gyere be drágám – mintha csak tanárom egykori önmaga állt volna előttem.

– Jó napot tanárnő – köszöntem illedelmesen, majd besurrantam mellette a szobába és az asztalra pakoltam a könyveim.

Az először uralkodó kínos csend után tíz perc múlva visszatért a régi légkör és önfeledten beszélgethettünk a tananyagról. Viszont nem volt semmilyen ebben a kastélyban illegálisnak mondható jegyzőkönyv, akta vagy tárgyalásfelvétel. Csak és csakis azt vettük, ami a bácsi által megszabott tervben szerepelt. És bár nehezen, tudomásul vettem, hogy ezen szempontból már semmi sem lesz olyan, mint régen. Viszont az, hogy a kedvenc tanáromat visszakaptam, többet ért bárminél.

Az öröm okozta mámor hatására azonban egy elég meggondolatlan dolgot tettem. Egy olyan kérdést fogalmaztam meg, amelyet nem szabadott volna, s ami újra meggyújtotta a hamarosan robbanni készülő bomba zsinórját.

– Madame Baker, igaz az, hogy a bácsi lecsapolja az életerőnket?