Szürke rózsa • Hetedik

Kedves Olvasók!

Hú, hát megint itt, immár normálisan, értelmes tartalommal. Sajnálom az óriási kihagyást, főleg, hogy a csattanó előtt hagytam abba tavaly.

Őszintén szólva óriási munkám van ebben a fejezetben, hiszen az elejétől el kellett olvasnom a történetet, jegyzetelnem, majd kitalálni, hogy vajon tavaly mit is akartam pontosan. Nehéz is volt, sok idő is volt, mégsem vagyok elégedett. 

Sajnos eléggé kijöttem a gyakorlatból és úgy érzem nem tudtam hozni azt a szintet, amit anno biztosítottam - pedig akkor is volt bőven hova fejlődni. 

Remélem azért nem ijesztettelek el Benneteket, örömmel venném, ha továbbra is követnétek Annie történetét. A következő sztori ötlete is a fejemben, nem tervezek tehát újra elmenekülni. S végül nem húznám tovább a szót, márcsak jó olvasást szeretnék kívánni! 

Ölel Benneteket,

Beby

• Hetedik ~ Rózsalugas •

• Annie •

Az órák lassan teltek. Napok óta mást sem csináltam, mint a szobámban kuksoltam. Ültem, feküdtem, álltam és járkáltam. Néha-néha kinéztem az ablakon, figyeltem a kinti történéseket, s mindeközben az eszem csak az angyali Joseph-en járt. A mézszőke haján, a tengerkék szemein és a cellán, amiben raboskodott.

         Egyszerűen fel sem tudtam fogni, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe egyáltalán. Vagy talán eddig nem tudtam volna elképzelni Alex bácsiról, hogy ilyesfajta bánásmódot tanúsít. A pár nappal ezelőtti kifakadása óta viszont bármit kinéztem volna belőle. Akár azt is, hogy fogva tart egy angyali és ártatlan fiút, mintegy húsz-negyven másik társával együtt. A magyarázatra azonban még nem jöttem rá, s őszintén, minden percben azon voltam, hogy kiderítsem az igazságot.

         Alex bácsiba vetett bizalmam tehát alaposan megrendült. Eddig akár a csillagokat is lehoztam volna érte, hogy törleszthessek neki a sok fáradtságos munkáért és áldozatért, amit értem, értünk tett. Azonban ma már minden apró tettét megkérdőjeleztem. Ha olyan jó ember, akkor hogy kiabálhat így egy gyerekkel? Ha olyan jó ember, hogy bánhat így az alkalmazottaival? Ha olyan jó ember, hogy tarthat a pincébe zárva több tucat gyermeket?

         Teljes összezavarodottsággal küzdöttem már jó pár napja. A gondolataim össze-vissza cikáztak.

         Próbáltam elterelni a képzelgéseimet a helyzetről, úgyhogy kezembe vettem a kedvenc verseskötetem és belemerültem a művek nyújtotta fantáziavilágba. Mindeközben a szélesre tárt ablakon bekúszott a friss virágillat; és a langyos esti szél a hajamat, illetve a csíkos blúzomat fújdogálta.

         – Simogatom a fekete zongorát – suttogtam szeretett versem refrénjét, mikor váratlanul kinyílt az ajtó.

         Már el is felejtettem, mikor jött be hozzám valaki úgy, hogy nem a reggelimet, ebédemet, vacsorámat, vitaminjaimat vagy a teámat hozta volna. Annak ellenére, hogy a jövevény ismételten Margit volt, ajándék nélkül érkezett. Lassan összecsuktam a könyvet, majd nagy szemekkel vártam, hogy elmondja érkezésének okát.

         – Alex bácsi úgy rendelkezett, hogy vége a szobafogságodnak, azonban a kiengedésed előtt szeretné, ha elmondanám a miheztartásod – lassan bólintottam és teljesen odafordultam Margithoz.

         A dadus, jelezvén, hogy sokáig fog tartani, beljebb lépett és az ágyamra ült. Eligazgatta a kötényét, amelyet mindig, minden körülmények közt viselt. Általában úgy nézett ki, akár egy múltszázadi szobalány. Piszkosvörös haja, némi ősz hajszállal keverve a feje tetején volt kontyba kötve, ékszert nem viselt, kiegészítőt nem hordott.

         – Nos – kezdte mondandóját – ugye tudod, hogy eszméletlenül nagy butaságot csináltál? Alex bácsit sosem láttam még ilyen idegesnek, mint amilyen most volt.

         – Én sem – suttogtam lehajtott fejjel.

      – Még nekünk, alkalmazottaknak sem szabad a ház tiltott területeire lépnünk. Sem az északi szárnyba, sem a könyvtár tudományos részére, sem az üvegházba. Ha betartod a szabályokat, gyönyörű életed lehet. A bácsikátok mindent megad nektek, amire csak szükségetek van. Nézz körbe, senki sem elégedetlenkedik és mindenki tudja a miheztartást.

       – De én csak belelapoztam egy könyvbe. Semmi ellenszegülés nem volt ebben – próbáltam védeni magam.

         – Állj! Ez Alex bácsit nem érdekli, hogy volt-e benned rossz szándék vagy sem. Olyat tettél, amit nem szabad és ez a fő. Azonban letöltötted a büntetésed ezen részét. Ma már a többiekkel vacsorázhatsz és holnaptól minden a rendes kerékvágásba kerül. Te a bácsi szabályai szerint játszol, s boldog életed lehet. Hidd el, semmi mást nem tehetsz. Nem csak a te életed van a kezedben, hanem mindegyikünké. Óvatosan cselekedj. Mindig gondolkodj előre Annie, hogy a tetteidnek milyen következményei lehetnek.

         A mondandójának végét tulajdonképpen nem tudtam hova tenni, de mire megszólaltam volna, már felállt és kiment az ajtón. Csak ültem, és bámultam magam elé. Margit is fél a bácsitól. És ez közel sem olyan félelem, amit minden ember érez a főnöke közelében. Ez olyan félelem, amely akkor motoszkál bennünk, ha az életünket veszélyezteti valami.

         Már korábban is megfogalmazódott bennem, hogy ebben a kastélyban nincs minden rendben. A lelkem mélyén valahol mindig is tudtam, de sosem akartam bevallani magamnak. A könyvtáras eset azonban ráerősített a megérzésemre, míg most Margit teljesen meggyőzött arról, hogy valami nagyon nincs rendben és nekem kell kiderítenem, hogy mi is ez valójában.

         Kint eközben egészen besötétedett és már semmilyen hangot sem hallottam az udvarról, így hát elhatároztam, hogy elindulok vacsorázni. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, majd ugyancsak halkan és félénken indultam el a folyosón. Egy-két szobából hallottam kiszűrődő hangokat, tehát még semmiről sem késtem le.

         Az ebédlőhöz érve vettem egy nagy lélegzetet, majd kinyitottam az ajtót. Ahogy azt előre éreztem, minden tekintet rám szegeződött. Sokan a mellettük ülőhöz fordultak és odasúgtak neki valamit. Természetesen mindenkinek furcsa volt, hogy ennyi idő után újra itt vagyok. Próbáltam kizárni a bámuló tekinteteket, azonban ez elég nehéznek bizonyult. Lehajtottam a fejem és gyorsan a helyemre siettem, a székem viszont foglalt volt, és nem más vette birtokba, mint az én Angyalom.

         Amint a tekintetünk találkozott, elszorult a torkom és kiszáradt a szám. Még gyönyörűbb volt, mint akkor éjszaka abban a börtönben. Mézszőke haja egészségesen ragyogott, tengerkék szeme szinte világított a félhomályban. Már nem azokat  a koszos, mocskos és szakadt ruhákat viselte.

       – A helyemen ülsz – roppantul szégyelltem magam, de csak ennyit tudtam mondani, semmi egyéb értelmes gondolat nem jutott eszembe.

         – Ne haragudj, még új vagyok itt – szabadkozott, majd felállt és kezet nyújtott. – Joseph!

         Egy kissé összezavarodtam és nem tudtam mit kellene mondanom. Hiszen ismertük már egymást jó pár napja.

         – Annie – fogadtam el a kézfogását, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, kivágódott az északi szárnyba vezető ajtó, és belépett Alex bácsi. Öblös mély hangja betöltötte a termet, amint megszólalt.

         – Látom, lassan megbarátkoztok az új fiúval. Ő itt Joseph, ha még valaki nem ismerné – lépett oda mellénk. – Kérlek foglalj helyet, ahol csak jónak találod. Remélem mindenki azon lesz az elkövetkezendő időben, hogy segítsen beilleszkedni az új családtagunknak.

         – Igenis Alex bácsi! – hangzott az egyöntetű válasz a teremben.

         – Nagyszerű! – mosolyodott el a bácsi, majd a helyére döcögött. – Jó étvágyat mindenkinek!

         Elfoglaltam a székem, Joseph pedig mellém ült Bobby helyére, aki egyébként is késett pár percet. Nem reagált rosszul, hogy nem trónolhat a saját székén, csupán nyomott egy puszit az arcomra, majd elszaladt a fiatalabb barátaihoz. Örültem, hogy amíg nem lehettünk együtt, legalább talált magának társaságot. Látszólag pont olyan felszabadult és boldog volt, mint mikor velem hülyéskedett.

         Az étkezés alatt egymáshoz sem szóltunk Joseph-el. Larával próbáltam cseverészni, illetve arra a mennyei vacsorára koncentrálni, amit ilyen formában jó pár napja nélkülöznöm kellett.

         – Azért majd mesélhetnél arról, hogy miért voltál büntetésben – hajolt hozzám közelebb Lara.

         – Nem mondtak semmit nektek? – néztem rá nagy szemekkel, miközben bekaptam egy villányi krumplipürét. Barátnőm csak a fejét ingatta, mialatt egy jókora csirkecombbal küzdött. – Akkor azt hiszem nem ez lesz a megfelelő alkalom, hogy elmondjam. Majd holnap elmesélem kint az udvaron.

         Lara tudomásul vette a hallgatásomat, majd a továbbiakban vele sem társalogtam. A csokis brownie-nál  jött el végül az a pont, ahol megfogadtam, a továbbiakban sosem szegülök ellent. Egyszerűen mennyei és kihagyhatatlan volt. Ilyet bezzeg a büntetés alatt nem osztogattak.

         Miután mindenki végzett, illedelmesen megköszöntük a vacsorát, betoltuk a székünket és távoztunk az ebédlőből. Próbáltam a mellettem ülő fiút kikerülve, gyorsan elhagyni a helyiséget, hiszen roppant kellemetlenül éreztem magam.

         Talán nem is emlékezett rám? Vagy ennyire félt tőlem? Csúnyának, gonosznak, ellenszenvesnek tart? Vagy mégis mi lehet velem a problémája? Még csak jelét sem adta egész este, hogy szívesen kommunikálna velem. Se egy pillantás, se egy érintés, egyszerűen semmi. Úgy ültünk egymás mellett, mint akik tényleg nem találkoztak addig a pillanatig.

         Ahogy kiértem a folyosóra, s elkanyarodtam volna a hálószobák felé, valaki megfogta a karomat. Amint hátrafordultam, egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Az én drága Angyalom volt az. Kitágult pupillákkal vártam, hogy magyarázatot adjon.

         – Szeretnék veled beszélni. Pontban éjfélkor találkozzunk az udvaron. A rózsalugasnál várlak. Légy óvatos, nehogy észrevegyenek.

         Meg sem tudtam szólalni, már el is keveredett a forgatagban. Akaratlanul mosolyra görbült a szám és a jókedvem az egekbe szökött. Tehát felismert, csak tettette a tudatlant.

         Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, azonban ettől csak gyorsabban értem fel, s az óra még mindig csak fél nyolcat mutatott. El sem tudtam képzelni, hogy bírom ki az elkövetkezendő négy és fél órát. A figyelmem elterelése érdekében még összepakoltam a holnapi könyveimet, rendet tettem az amúgy is tiszta szobában, legalább háromszor néztem meg, hogy mit vegyek fel a találkozóra, majd elmentem fürdeni. A kedvenc rózsás tusfürdőmet használtam, illetve a hasonló illatú samponnal mostam meg a hajam. Próbáltam húzni az időt, úgyhogy ólommadár gyorsasággal mozogtam, s szárítottam meg rakoncátlan tincseimet.

         Alig tudtam kivárni az időpontot, s végül már fél tizenkettőkor indulásra kész voltam. Az utolsó pillanatban egy farmert és egy világosrózsaszín pulóvert kaptam magamra, egy sportcipővel kiegészítve. Lassan kinyitottam az ajtót és lábujjhegyen osontam le az udvari kapuig. Háromszor is körbe néztem, de senkit sem láttam. Lesz ami lesz, gondoltam, majd kiléptem a friss levegőre. A szél kellemesen fújdogált, úgyhogy jó döntésnek bizonyult a hosszúujjú.

         Mikor odaértem a lugas alá, Joseph már ott üldögélt.

         – Korábban jöttél – jegyeztem meg.

         – Ahogy te is. De nem baj, sok dologról kell beszélnünk.

         – Mégpedig?

         – Mégpedig az Alex bácsi általi manipulálásról és azokról a gépekről, amiket éjszaka aggatnak ránk.

         – Tessék? – néztem rá bután. – Rám nem aggatnak semmilyen gépeket.

         – Ó dehogynem kedvesem. Miután megiszod a teát és a vitaminokat. A benne levő gyógyfüvek úgy elaltatnak, hogy egész éjszaka azt csinálnak veled, amit akarnak. Leginkább csak úgy kiszívják belőled az életet.

         Hirtelen elkezdett velem forogni a föld. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit Joseph mondott. Márpedig ez teljesen megmagyarázta volna a bácsi kiakadását a könyvtári eseten. Pillanatok alatt egy világ omlott bennem össze.