Ange • Kilencedik

Kedves Olvasók! 

Csupán jó olvasást szeretnék Nektek kívánni! 

Ölel Benneteket,

Beby 

2017.11.04.

Ha valaki egyszer azt mondja nekem, hogy ilyen helyzetbe kerülök, egyszerűen csak a képébe nevetek. Nyilván tisztában voltam vele, hogy egy ember élete sem örökérvényű, mégsem gondoltam bele abba, hogy az én drága Nagyikámat bármikoris elveszíthetem. Abban is biztos voltam, hogy Anyám példáján okulva, sosem fogok egyszerre több pasit tartani. Persze esetemben ez nem érthető szó szerint, de mégis más fiú, vagyis inkább férfi tetszik, mint akinek karjai óvó ölelésbe zárnak. De ahova végképp azt hittem, hogy nem süllyedhetek, az a hazudozás szintje.

És most mégis romlott lélekkel tervezgetem, hogy hogyan fogom az én kedves szüleimet átcseszni. Szépen szólva.

         

Tegnap még este hazakeveredtem, de se Apám, se Anyám nem volt itthon. Vettem egy forró fürdőt, mely szokásosan segített gondolkozni. Talán elég lett volna zuhanyoznom, és akkor nem kerülnék nemsokára abba az erkölcsi fertőbe, melyből talán már soha nem lesz kiút.

         

Még az ágyamban lustálkodom, újra és újra átpörgetem magamban azokat a lehetőségeket, hogy hogyan mászhatnék ki ebből a helyzetből. Mégpedig hogy tökéletesen, szuperül, nagyszerűen, fenomenálisan és azt hiszem, visszavonhatatlanul odavagyok a dokiért. Nem, nem a háziorvosért vagy a nőgyógyászért, hanem a pszichológusért.

         

Két hét. Csupán ennyi elég volt, hogy belezúgjak. Nagyszerű, a statisztikám újabb romlása.

         

Hogy honnan tudom ilyen biztosan, mi történt? Még sosem reagáltam egy fiú miatt sem ilyen rosszul. Nem létezett olyan Ambróczy Hanga Lola, aki össze-vissza beszélne, vagy zavarában kiejtené a szalámit a szendvicséből a szőnyegre, ha meglátja az adott személyt. Most pedig eszemet vesztve viselkedem. És ez még mind hagyján. Azon még én is túl tudok lépni, hogy egyrészt orvos-beteg viszony nincs, másrészt idősebb nálam és harmadrészt anyám csak úgy szimplán megölne, de mindent meg lehet oldani. Viszont ott van Csongor. Az egészben ez érint a legrosszabbul.

         

Tegnap kimondta azt, amiért szeptemberben még bármit megadtam volna, most viszont ez volt az egyetlen szó, amit szerettem volna elkerülni. Mégpedig nagyon messzire. És ez nem volt más, mint a szeretlek. Olyan gyönyörűen hangzott a szájából. Olyan erővel ejtette ki ezt a néhány betűt. Olyan átéléssel. A tűz vadul égett a szemeiben, és tudom, ha időközben nem ért volna haza Olga, Csongi anyukája, akkor vágyát nem tudta volna kontrollálni. Így azért a panelfal megmentett attól, hogy még bűnösebb legyek.

         

És mindezt a katyvaszt fokozva, hazudni készülök.

         

Mondom, tiszta erkölcsi fertő.

         

– Hanga, ébren vagy? – hallom meg Anyám hangját, egy apró kopogás kíséretében.

         

– Igen, gyere csak – szólok ki, majd figyelem, ahogy a sötétkék-fehér csillagos pizsijében, illetve hozzáillő éjkék mamuszában betotyog és leül az ágyam szélére.

         

– Tegnap éjszaka nem tudtam aludni, és gondolkodtam – hát, nem vagy egyedül. – Azt hiszem mostanában csúnyán elcsesztünk pár dolgot.

         

Csak nem többesszámot kellene használnia, és a gondolat máris megállná a helyét – felhúzott szemöldökkel bámulom, de nem adok sem igazat neki, se nem cáfolom meg állítását.

         

– Apáddal arra gondoltunk, hogy elmehetnénk valahova együtt. Nagyon rég nem csináltunk semmit közösen.

         

Hű, micsoda megállapítás – magamban összecsapom a tenyerem a gondolatra, de tízig elszámolva válaszolok.

         

– Rendben, én benne vagyok. Mire gondoltatok?

         

– Mi lenne, ha elmennénk valami közeli erdőbe kirándulni, túrázni? Mára egész jó időt mondtak, kihasználhatnánk az idei, talán utolsó szép hétvégét.

         

– Nos, rendben – adom be a derekam. Valójában tényleg jó ötletnek tartom a családi programot. – Valamit eszem előtte, aztán felöltözöm és máris indulhatunk. Rám ne kelljen várni.

         

– Apáddal csináltunk melegszendvicset reggelire. Tudom, hogy nagyon szereted – elmosolyodik és végigsimít a karomon.

         

Nem értem, hogy az esetek többségében miért kell megátalkodott boszorkányként viselkednie, ha valójában ilyen is tud lenni.

         

Azonnal bólintok és kipattanok az ágyból. Hangos gyomorkorgásom is kapkodásba hajszol, Anyám pedig nevetve próbálja velem tartani az iramot. Mondhatni sikertelenül.

         

Lecsörtetek az emeletről, és egyenesen rávetem magam a székre. Apám éppen narancslevet adagol a poharakba, mikor megérkezem.

         

– Jó reggelt! Segíthetek valamit? – az idill, akárcsak egy igazi álomcsaládnál.

         

– Már végeztem, egyél csak. Remélem ízlik, Anyád találta ki, hogy reggelizhetnénk együtt. Még a kisboltba is leugrott sajtért és gyümölcsléért – átfogja a közben mellé érkező szülőm derekát, magához húzza és puszit nyom az arcára. Egy pillanatra elgondolkozom, nem-e cserélte ki őket valaki az éjszaka folyamán.

         

– Köszönöm, mindkettőtöknek – nézek végig rajtuk mosolyogva. Tagadni sem tudnám a mélyről feltörő örömömet. Talán még mi is lehetünk egyszer egy család? Talán nem késő még most sem elkezdeni. Talán minden rendbe fog jön.

         

– Na, de igyekezzünk, még a végén lemegy a nap – kuncog fel Anya, és elhúzódik Apa puszibombái elől.

         

Mindketten helyet foglalnak, s nekilátunk a reggelinek. Nem is emlékszem, mikor ettünk így együtt. Ilyen egyetértésben, szeretetben és elfogadásban. Ráadásul otthon készült kaját. Mivel általában Apa vagy a suliban van, vagy tanítványnál, vagy egyszerűen csak nem ér rá, nem tud főzni és az esetek többségében kénytelenek vagyunk rendelt szennyen élni.

         

Mire mindenki elfoglalja a szokásos helyét, majd’ elájulok az éhségtől. Lázasan dobogok a lábammal az asztal alatt, szüleim pedig kinevetnek. Hát szép, mondhatom.

         

Mikor beleharapok, a lágy sajt érintésétől le kell hunynom a szemem. Ekkor megérzem a füstölt ízt és szám mosolyra húzódik. Szóval emlékeztek rá, hogy imádom a karavánt.

         

Miután megeszem az első kenyeremet, elérkezettnek látom az időt arra, hogy véghez vigyem a tervemet.

         

Erkölcsi fertő – lebeg a szemem előtt, de aztán belekezdek.

         

– Anya – innen nincs visszaút. – Még múltkor mondta Vecsei doktor, csak aztán elfelejtettem...

         

– Kicsim, te mindig mindent elfelejtesz. Nem újdonság.

         

Könyörgöm, miért kell megnehezíteni a dolgomat? Éppen bele akarok vágni a jól kitalált történetbe, erre Anyám megakadályoz. Bezzeg Apám csendben majszolja a kenyerét, mint minden normális szülő, ha a gyereke mondani akar valamit.

         

– Anya, légy szíves! Végighallgatnál? – alig merek levegőt venni, hátha megint félbeszakít. Inkább gyorsan folytatom. Bólint, pedig az előbbi csak költői kérdés volt. – Szóval azt mondta a doki, hogy...

         

– Nem doki, hanem doktor úr.

         

– Muszáj folyamatosan közbeszólnod? Ne, ne is válaszolj – tartom fel a mutatóujjam. – Szóval azt mondta, hogy célravezetőbb lenne, ha hetente kétszer járnék, tekintettel az állapotomra. Véleménye szerint jót tenne, ha többször látnám, ezáltal úgy kezelném, mint egy közeli ismerőst és jobban meg tudnék nyílni, gyorsabban megoldhatnánk a problémát, satöbbi.

         

Egyszer elkezdem, és dől belőlem a hazugság. Igazából nem is olyan nehéz, a mondandóm végére már egészen profinak érzem magam.

         

– Nos rendben, semmi akadálya. Nekünk az a fontos, hogy jól legyél, Kincsem – kinyújtja a kezét és megint végigsimít az alkaromon. Ma nagyon kezesbárány hangulatban van. Egyszerűen rá sem ismerek.

         

Egy halovány mosoly kíséretében bólintok, és újra a szendvicsemre koncentrálok. Magamban viszont egy óriásit sikítok. Szóval sikerült. Ennyi volt, és már át is meszeltem a szüleimet. Azt hittem, hogy nehezebben fog menni, vagy esetleg nem értik majd, miért kellene nekem többet látogatnom a pszichológust. De rendes gyerek lévén még soha életemben nem hazudtam nekik, innentől pedig nem volt miért kételkedniük bennem.

         

A reggeli közben nem beszélünk. Én csak figyelem, amint a napsugár besütve a konyhaablakon az asztalon mintákat rajzol, s ahogy az árnyékok sorjában kirajzolódnak. Olyan gyönyörű idő van, mintha csak a tavasz köszöntött volna be egy sanyarú, zord tél után, és éledezne a természet. Az igazság azonban közelsem ez. Még csak most jön a hideg, a fagy és a fájdalom. A fák, a virágok és az állatok gyászos évszaka.

         

– Kérsz még? – Apám robosztus, mély hangja hoz vissza a földre.

         

– Nem, elég volt, köszönöm – kezemben még mindig az előző kenyeret szorongatom. Mostanában egész sokszor van ilyen, hogy csak kilépek a testemből, és a gondolataimba temetkezem. Ilyenkor azt sem tudom, hogy mi történik körülöttem vagy egyáltalán mit is csinálok.

         

A szüleim elvonulnak összekészülődni, én pedig feltöltöm a mosogatógépet koszos edényekkel és elpakolok az asztalról. Mindeközben eszem az előbbi hazugságon jár. Magam sem értem, hogy lehettem erre képes, mégpedig pont egy férfi miatt. Ambróczy Hanga Lola elvei valóban elveszni látszanak.

•••

A természet lágy ölén sétálni, és csak élvezni az általa hallatott hangokat, beszívni a késő őszi színeket, a legeslegjobb érzés. Bakancsom alatt zörög az avar, néha ág reccsen. A szél kellemesen fújdogál, meg-meg billent egy-két fennmaradt, lehullni nem akaró falevelet és néha átborzongtat minket is, mikor kissé erősebben nekünk támad. A színek gyönyörűek, pezsdítőek. Barna, sárga, s néhol egészen lila árnyalatok köszönnek szembe velünk. Ezt annyira szívesen lefesteném. Megfogadom, hogy legközelebbi jó idő esetén kijövök ide egyedül is, hogy megörökíthessem.

         

Ez az átka annak, ha művészi családba születsz. Minden ágról megtámad valami és nem tudsz ellenállni neki. Valahogy a lelkem mélyéből érzem, ha zenélnem kell vagy ha le kell ülnöm és az ecsettel papírra vetni egy pillanatot. Viszont a versek, s mások által megálmodott történetek is hívogatnak, nem tehetek róla.

         

Azt hiszem el tudnám képzelni úgy életem hátralévő részét, hogy egy kunyhóban lakom az erdő mélyén, messze a civilizációtól. Néha a többi ember csak zavar abban, hogy valóban magammal lehessek. Ha pedig itt, a természet karjai között élnék, akkor meglenne lelkem szabadsága ahhoz, hogy kedvemre zenélhessek, akár napestig, hogy festhessek és a lakásom csupa maszat legyen, illetve hogy csak kiüljek egy karosszékbe a teraszon és elmerüljek a betűk rejtelmeiben.

         

Ezen szenvedélyeim ellenére mégsem akartam sosem zenész lenni, talán Apám és Anyám példáján okulva, és mégsem akartam festő lenni, apai nagyapám életét elnézve. Papa Ambróczy Károly volt, a híresneves piktor, akit az idő haladtával egyre inkább elítéltek sajátos nézete és munkái miatt. Nehéz sorsa volt. Ha pedig nem alkothatsz arról, amiről akarsz, akkor mégis mi értelme van az egésznek?

         

Így hát maradt az irodalom, mint kézenfogható pálya. Mivel kiskorom óta azt játszottam, hogy mások számára láthatatlan, számomra mégis az iskolapadban ülő gyerekeknek tanítottam az aznapi, suliban vett anyagot, kérdés sem volt. Tanár akarok lenni. Olyan pedagógus, aki nem megutáltatja, hanem megszeretteti a gyerekekkel a műveket. Mind az irodalmi verseket, regényeket, novellákat, mind a komolyzenei darabokat. Így jelentkeztem tehát magyar és ének-zene tanári szakra az egyetemen. És őszintén? Nem bántam meg.

         

Életem hátralévő részében tehát foglalkozhatok az irodalommal, a zenével, ehhez kapcsolódóan a művészettel és nem mellesleg segíthetek az embereknek megkedveltetni mindezeket. Boldogabb már csak akkor lehetnék, ha tudnám, a Nagymamám is büszke rám.

         

– Hé, nagyon elgondolkoztál, Tücsök – Apám karolja át a vállam. Felnézek rá. Óriási zöld szemeiből jókedv sugárzik. Tőle örököltem én is, mind íriszem csillogó smaragdját, mind azt a derűt, amely legtöbbször engem is körülleng. Csak sajnos nem az elmúlt időkben.

         

– Csak eszembe jutott pár dolog, erről a gyönyörű látványról. Ki kellene jönnöm festeni. Annyi érzelem sűrűsödik ebbe a képbe – mutatok lelkesen körbe, ezzel kiszakadva az ölelő karjai alól.

         

Egy, időközben copfomból kihullt tincset a fülem mögé igazít. Olyan gondoskodó mozdulat ez, mely többet mond minden szónál. Lehet tényleg elrabolták őket az éjjel és kicserélték más szülőkre? Vagy talán csak mindegyiküknek benőtt a feje lágya és felfogták végre, hogy van egy lányuk? Mégpedig éppenséggel tizenkilenc éve?!

         

– Mintha csak apámtól hallottam volna ezeket a mondatokat – mosolyodik el. – Annyira hasonlítasz rá, Hanga.

         

– Pedig sajnos nem emlékszem rá. Annyiszor próbáltam már visszaidézni, de nem megy – elkámpicsorodom és a lábamat bámulom, miközben tovább lépdesem a levélszőnyegen. Anyám előttünk csatangol.

         

– Kicsi voltál még, szívem, nem tehetsz róla.

         

– Az a rohadt kamion – buggyannak ki a könnyeim. – Másnak még minden nagyszülője él. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Kati mama és Karcsi papa autóbalesetben halt meg, Dodi papa szívrohamban, Bori mama pedig rákban. Érhetné még több fájdalom és szomorúság ezt a családot?

         

– Nyugalom, drágám. Mi legalább itt vagyunk egymásnak. Tudom, hogy sosem volt olyan a kapcsolatunk, mint amilyen kellett volna, hogy legyen. De még nem késő helyrehozni. Mindent helyre lehet hozni – erősen magához szorít, és úgy ölel, mintha sosem akarna elengedni.

         

Ebben a gesztusban benne van minden fájdalma, amiért nem foglalkoztak velem eleget gyerekkoromban. Tudom, érzem. Ahogy a mellkasán nyugtatom a fejem, hallom a szívdobogását. Az erdő minden zaja megszűnik körülöttem, és csak mi vagyunk. Apa és én.

2017.11.05.

Vasárnap van, annak az ideje, hogy visszarázódjak a tanulásba. Holott a szünidő első felét a könyveim felett görnyedve töltöttem, az utóbbi két napban igen megnőtt a programok aránya a jegyzetek bújásával szemben. Így tehát mára valóban nem terveztem mást, minthogy valamicske tudást belepasszírozzak a fejembe. Habár általánosan elfogadott tény, hogy az egyetemen vizsgaidőszakban kell csak tanulni, nekem ez a nézet azért annyira nem tetszik. Ha én, leendő tanárként nem készülök fel egy-egy anyagból megfelelően, akkor mégis mit várok el a leendő diákjaimtól?

         

Szóval kezeslábas pizsamában, bolyhos zokniban ülök az ablakomban, felhúzott lábakkal, kezemben tea és jegyzetek. Azzal küzdök, hogy ne terelje el a játszótér és az ősz színeiben pompázó utcakép a figyelmemet, hanem a tanulnivalóra tudjak összpontosítani.

         

Habár még két nap, a pszichológus is bele-bele csúszik a fejembe és ha egyszer már ott van, nagyon nem akar kiverődni onnan. Ilyenkor újrajátszom magamban az eddigi találkozásainkat és mindig eszembe jut, hogy mennyire gázul viselkedem előtte.

         

Tisztában vagyok vele, hogy bármiféle kapcsolat közöttünk teljes lehetetlenség, de mégsem bírok túllépni ezen. És tudom, balgaság, de ahelyett, hogy többé nem akarnék menni hozzá – és azt is tudom, hogy ez lenne a leghelyesebb döntés, amit csak hozhatok – még a szüleimnek is hazudtam, hogy többet láthassam. Tiszta téboly.

         

Nem találok megfelelő magyarázatot, hogy tizenkilenc évesen hogy lehetek még mindig egy kisiskolás szintjén, aki három találkozás és pár mondat után képes valaki iránt ilyen rajongást érezni. Mert remélem, hogy ez csak az, és semmiféle komolyabb dolog. Abba azt hiszem, bele is őrülnék.

         

Amint visszarázódom, megzörren a telefonom az íróasztalomon, egy köteg egymásra polcolt papír tetején. Habár nehezen adom fel a kis kuckómat, mégis felállok, hogy megnézzem, ki az. Sok lehetőség azonban nem adódik, csak Linával és Csongorral tartom a kapcsolatot, a többiek mindigis afféle bulizós haverok voltak. S az elmúlt időkben még ezt a kapcsolatomat is elvesztettem velük.

         

Csongi az.

         

Szia, tegnap nem is hallottam felőled. Baj van?

         

Veszek egy mély levegőt, mielőtt válaszolnék, hiszen belém hasít, hogy gyűlölöm, ha valaki számon kér. Bár a lelkem mélyén tudom, hogy Csongornak semmi ilyesmi gondolata nincs, mégis az agyam egyik részében felpaprikázom magam rajta.

         

Bocsi, tegnap kirándulni voltunk, a Normafánál. Este meg filmeztünk.

         

Wow, ez szuper. :) Remélem minden rendeződni fog köztetek.

         

Ja, én is – konstatálom magamban, de ezt már nem írom meg neki. Éppen letenném a készüléket, amikor újra megrezdül.

         

Még egy üzenet érkezik Csongortól.

         

Nincs kedved átjönni este? Anyámék leléptek valahova. Elmehetünk moziba, vagy sétálni, vagy valami...

         

Ebben az egész meghívásban semmi más nem aggaszt, mint a valami és pont-pont-pont.

         

Mérlegelnem kell és elgondolkodnom ezen. Totálisan össze vagyok zavarodva, és nem tudom mitévő legyek. Csúnya dolog, amit Csongival csinálok, tény és való, de mivel a doktor úr és köztem soha nem lehet semmi, ezért ez tulajdonképpen nem jelent megcsalást. Biztos Csongor is gondol más lányokra, ez azért mégsem nagy bűn – nyugtatom magam, és közben visszaírok.

         

Rendben, sietek.

         

Nézzek moziműsort? – érkezik az azonnali felajánlás. Nyelek egyet, miközben visszapötyögök.

         

Nem kell, majd elleszünk otthon is. :)

         

Hirtelen magamtól is megundorodom, de aztán felállok és elkezdek készülődni. Ettől a diplomás baromtól még ugyanúgy mennie kell az életemnek, nem akaszthat meg csak azért, mert jól néz ki és mert brutálisan erős kisugárzásával letaglóz.

         

Csongorra kell figyelnem.

        

•••

Újra itt vagyok az ominózus ajtó előtt. S bár eddigi látogatásaim alkalmával is bizonytalan voltam, ily mértéket még sosem öltött bennem ez az érzés. A lelkem, az agyam, a szívem mind össze van zavarodva.

         

Még gondolkodni sincs időm tovább, hirtelen Csongor feltépi az ajtót és valósággal magához ránt. Ha eddig szemernyi kétségem is volt, most már biztosan tudom, nem volt bölcs döntés idejönni. Ahogy belenézek óriási kiskutya szemeibe, a szokásos megnyugtató tekintet helyett egy éhes vad néz velem szembe. Óriásit nyelek és megpróbálok magamra egy mosolyt erőltetni. Legalább a látszatot adjuk meg.

         

Kezem a piros-zöld kockás ingbe bújtatott mellkasára teszem, miközben lehajol és megcsókol. Bár viszonzom, belül megint azt érzem, hogy ez valamiféle árulás, és jobb lenne, ha inkább hazamennék.

         

– Gyere beljebb – invitál, mikor elválik tőlem. – Annyira gyönyörű vagy.

         

Végigsimít az arcomon, én pedig automatikusan lehunyom a szemem. Talán azért, mert tudat alatt élvezem, hogy valaki törődik velem, talán azért, hogy ne lássam, ki az, aki törődik velem és valójában mást képzeljek a helyére.

         

Butaság.

         

Csongor nagyon kedves nekem, és fontos. Úgy tekintek rá, akárcsak egy... egy barátra. Egy nagyon jó barátra.

         

Bemegyünk, és helyet foglalunk a kanapén. Én ülök le először, majd Ő, közvetlenül mellém. Megfogja a derekam, közelebb húz magához. Ráteszem a fejem a mellkasára és próbálok ellazulni, azonban a gondolatok egymást lökdösik a fejemben. Így képtelen vagyok arra koncentrálni, hogy kiverjem a fejemből Vecsei doktort és belepasszírozzam Csongort.

         

Habár a tv valamelyest old a hangulaton, tisztában vagyok vele, hogy kedves partnerem se az időközben kiválasztott filmre koncentrál. Amúgy is valami akció, az egyik olyan kategória, ami nem képes lekötni a gyors jelenetváltozások, üldözések ellenére sem. Csak azért bólintottam rá, mert tudtam, Csongi már régóta meg akarta nézni.

         

Ahogy kissé felpillantok rá, látom, hogy a tekintetét erősen a tv felé szegezi, azonban látszik, hogy fejben valóban máshol jár. Ahogy gondoltam. Már épp megkérdezném, hogy mi baj van, mikor megérzem, hogy az eddig felkaromon békésen pihenő ujjai simogatni kezdenek.

         

Hirtelen rám néz és újra azt a tüzet vélem észrevenni a szemeiben, amit megjöttömkor is láttam. Lehajol és ajkát az enyémre tapasztja. Egyre követelőbben csókol és nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok tartani a tempót. Mentálisan. Helyesebben inkább, akarom-e.

         

Hülye voltam, tudtam mire fog kimenni ez a játék, de azt reméltem, legalább elfelejtem az idióta majmot – holott Ő semmivel sem érdemelte ki, hogy így hívjam.

         

Pillanatok alatt fordul az állás, és már a kanapán fekszem, felettem Csongorral, aki épp a pólót igyekszik lehúzni rólam.

         

Nem, ezt nem tehetem – villan fel a fejemben a gondolat, és megfogom a kezét. Se vele, se Vecsei doktorral, se magammal nem tehetem.

         

Most ő kapja el a csuklómat és mindkettőt összekulcsolja a fejem felett.

         

– Csongor, engedj el, légy szíves.

         

Nem hallgat rám, hanem tovább puszilgatja az immár meztelen nyakamat. Egyedül csak a fekete melltartó az, amely valamelyest takar mellkasomból.

         

– Csongor, engedj el, én ezt nem akarom – kicsit megrázom magam, majd mivel semmi eredményt nem érek el, lábaimmal kezdek rúgkapálni.

         

– Most mi a szar van? – ocsúdik fel, és rám néz. A szemeiben értetlenség tükröződik.     

         

– Azt mondtam, hogy engedj el – nyögöm.

         

Habár látszólag nem érti, hogy mi történt, elengedi a kezeimet és leszáll rólam. Továbbra is értetlenséget és zavarodottságot áraszt magából, ahogy kócos hajjal és félig kigombolt ingben, lecsúszott farmerben előttem áll.

         

Én némán felkelek, felhúzom a pólómat, majd az előtérbe megyek, hogy magamra vehessem a szürke bokacsizmámat is. Nem szól egy szót sem, csak némán követ. Éppannyira meg van döbbenve, ahogy én is meglepődtem magamon. A fogasról kikeresem a fekete kabátomat, nyakamba dobom a rózsaszín sálam, majd felkapom a hátizsákomat a földről.

         

Nem nézek vissza rá, csupán elfordítom a kulcsot a zárban, kimegyek, lerobogok a lépcsőn és eltűnök a novemberi éjszakában. Csak minél távolabb akarok kerülni Keresztes Csongortól, Dr. Vecsei H. Miklóstól és a Nagymamám továbbra is fejem felett lobogó nyomasztó gyászától.