Ange • Tizedik

torobala képe

Kedves Olvasók! 

Nem regélek sokat, csupán jó olvasást szeretnék Nektek kívánni!

Ölel Benneteket, 

Beby

• Tizedik fejezet •

2017.11.05.

Lina átkarolja a vállam, úgy nyugtat. Én az ágyán ülök, felhúzott lábakkal, és akárcsak egy pszichiátrián kezelt beteg, előre-hátra hintáztatom magam. A testem rázkódik a sírástól, könnyeim nem akarnak elapadni.

         

Undorodom Csongortól, undorodom magamtól.

         

Már bő egy fél órája itt rostokolok, s még mindig egy szót sem tudok kibökni arról, hogy mégis mi a fészkes fenéért hisztizek. Barátném egy szót, annyit sem kérdezett, mikor megjelentem náluk az ajtóban, csak hang nélkül beengedett és azóta is próbál vigasztalni. Azt hiszem mindhiába.

         

Felnézek Linára és kikotrom a kócos hajamat a szememből.

         

– Köszönöm, hogy befogadtál. Esetleg maradhatnék éjszakára? Nem sok kedvem van haza buszozni.

         

– Persze – szorít magához és simogatja a fejem, mint egy gyermekét óvó édesanya. – Én nem akarok kérdezősködni, ha nem válaszolsz, is maradhatsz, de ugye fiú van a dologban?

         

Némán bólintok, felelni valóban nincs erőm.

         

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el.

         

Egyszer csak zajt hallunk, Lina édesapja érkezik haza. Amíg ő kimegy hozzá, kapok egy törölközőt, amit használhatok. Bár ólomsúlyúnak érzem a lábaimat, átvánszorgok a fürdőbe, mely újdonsült szállásadóm szobájából nyílik, közvetlenül.

         

A könnyeim bár elapadtak, elhasználtnak és baromi fáradtnak érzem magam. Kiveszem a farmerzsebembe csúsztatott telefont, és rövid üzenetet írok Anyámnak, miszerint éjszaka Linánál maradok, ne aggódjanak értem. Időközben nem kerüli el a figyelmem, hogy három nem fogadott hívásom volt, és körülbelül tizenkettő üzenetem Csongortól, a lehalkított telefonomon. Válaszra sem méltatva, csak kikapcsolom a készüléket, és a mosdó szélén hagyom, mielőtt levetkőznék, majd beállnék a zuhany alá.

         

Valamelyest segít kitisztítani a fejem, és kissé felfrissít a sugárban rám omló meleg víz. Találok egy mangós tusfürdőt a tartóban, és azzal dörzsölöm be magam. Trópusi illatmámorban szállok ki, miután alaposan megmostam testemet. Mintha akárhogyis levakarhattam volna magamról a gondjaimat. Megtörölközöm, felveszem a még Lina távozása előtt kapott ruhát, hajamat pedig turbánba csavarom. Most nem érzek annyi erőt magamban, hogy megszárítsam.

         

Mielőtt visszamennék a szobába, még belenézek a tükörbe. A páraréteg eltakarja világosbarna csempéket, és a sírástól felpuffadt,  nem mellesleg paprikavörös fejű lányt. Végighúzom kezem az üvegen, de megijedek magamtól, és inkább kimegyek.

         

Lina már az ágyon ülve vár, kezében egy tálcát szorongat.

         

– Mondtam apának, hogy mi a helyzet. Természetesen nincs ellenvetése, hogy maradj éjszakára. Sőt, ameddig csak akarsz. És küldött almát, még fel is szeletelte. Nem hiszi, hogy tudnál rendesen vacsorázni, de a gyümölcs állítólag segít – felém nyújtja az élelmet, én pedig halovány mosollyal elveszem tőle, miközben leülök mellé, törökülésbe igazított lábakkal.

         

– Köszi a pólót, és a bátyád alsónadrágját. Beni nem fog megharagudni? – miközben válaszára várok, bekapok egy gerezdet. Friss zöldalma, a kedvencem.

         

– Jaj, miatta aztán tényleg ne izgulj. Ha rajta múlna, az összes a szennyesben lenne, és élete végéig egyben kellene járnia – ellop egy szelet gyümölcsöt a tányérról.

         

– Basszus, most hogy így mondtad, belegondoltam, hogy ez már volt a bátyádon – nevetek fel. És ez olyan igazi, mélyről jövő nevetés.

         

Lina grimaszol, de aztán ő is kacagásban tör ki.

2017.11.07.

Habár Tamás, Lina édesapja azt mondta, bármeddig maradhatok, és valószínűleg Benett sem bánta volna, – habár ő elég kevésszer szólt bele a családi életbe, s úgy általában elég keveset van otthon – már másnap hazatértem. Nem, nem iskolába, hanem haza. Anyának kisebb hőemelkedésre, hasfájásra, és rossz közérzetre panaszkodtam, s hát igyekvén jó szülőnek lenni, az ő beleegyezésével lógtam az egyetemről. Lina megígérte, hogy minden jegyzetét odaadja, az ének-zene szakos óráim anyagát pedig majd elkérem Pétertől. Vagy Patriktól, vagy hogy a bánatba hívják a mellettem ülő srácot zeneelméletről.

         

Ma pedig őszintén nem volt értelme bemenni, ha már tegnap úgyis betegeskedtem, és napom szerves részét amúgyis a pszichológus tölti ki.

         

Anyám savanyú szájízzel, de ebbe is beleegyezett. Ezért jó, ha az ember szülei éppen bizonyítani akarnak neki.

         

Apám még délelőtt elment a hangszerbotba, majd utána indul a zenesuliba, Édesanyám viszont itthonról dolgozik, jelentette be reggel, mikor épp egy kis müzlit öntöttem a tálba. Lényegében tehát egyikőjükkel sem zavartuk a másikat, nyugodtan elvonulhattam tanulni. Tudom, ennyi erővel be is mehettem volna az egyetemre. De hát őszintén, leginkább nem a súlyos szellemi tehertől akartam megkímélni magam, hanem Keresztes úr személyétől.

         

Miközben egy beadandót szerkesztek, Yann Tiersen, legújabban felfedezett, s azonnal kedvenccé vált francia zeneszerzőmtől csemegézek dalokat. Épp az egyik kedvencem, a The Drowned Girl szól, mikor ránézek az órára, és megdöbbenve látom az idő múlását. Anyám megöl, ha késésben indulunk el. Megint.

         

Gyors tempóban felkelek az asztalomtól és kikapom a szekrényemből az első ruhát, amelyet találok, alá pedig felveszek egy vastag harisnyát. Gyors fésülködés és fogmosás a fürdőben, majd leszaladok a konyhába.

         

– Kész is vagy? – ámuldozik Anya, aki éppen az egyik orchideáját ápolgatja az óriási kaspóban, mely közvetlenül akkor tárul a vendégek szeme elé, ha belépnek a házba. Nem véletlenül kapta meg ezt a helyet. Ha valaki, akkor aztán az én Anyám igazán hiú a házunkra, és nem mellesleg a növényeire.

         

– Ühüm – bólintok. – Bár nem sminkeltem, de hát amúgy sem vagyok oda érte annyira. Csak ha nagyon muszáj, tegnap pedig a jóvoltadból volt időm kialudni magam, így nem láttam szükségét. – Megvonom a vállam, és már megyek is, hogy felvegyem a csizmámat.

         

– Nincs szükséged semmilyen sminkre, te így vagy gyönyörű, kicsim. Egy természetes szépség. A szeplőid pedig megkoronázzák a szép arcodat, mégha néha el is akarod tüntetni őket.

         

– Na, hagyd abba az udvarlást, inkább siessünk. Nem akarok elkésni már megint, miattad – az ég felé emelem a tekintetem és látszólag felháborodom. De ahogy Anyára nézek, mindketten elnevetjük magunkat.

         

– Te beszélsz? – kérdezi tettetett felháborodással, és belebújik a magassarkújába. Csak olyankor hajlandó laposba menni, ha túrázni megyünk, ami viszont szökőévente egyszer történik meg. Szóval igen ritkán. – Nincs kedved neked vezetni?

        

Felhúzott szemöldökkel fordulok drága Édesanyám felé, miközben ő leveszi a kocsikulcsot a helyéről.

         

Habár minél előbb akartam jogosítványt szerezni, miután meglett, valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy egyszercsak bepattanjak az autóba, és száguldozzak vele Budapest utcáin. Ehhez mondjuk hozzátartozik, hogy általában elég nagy a forgalom ahhoz, hogy el is felejtse az ember ralliversenyzőnek képzelni magát.

         

Végül beadom a derekam, és így indulunk meg a pszichológushoz: Hanga, mint a Range Rover sofőrje, és Csilla, mint utas az anyósülésen. Azt hiszem ilyen sem volt még.

         

Habár titkon reméltem, hogy az út zökkenőmentesen zajlik majd, ezt Anyámmal egy autó légterében nehéz lenne elképzelni. Bár én teljes hidegvérrel, és viszonylag friss jogsival képes vagyok kezelni a helyzetet, a kedves utastársam néha felkiált, káromkodik és mutogat. Na, hát ilyen a pesti közlekedés Édesanyával.

         

– Ha az út szélén megállok, gyorsan kipattanok, te pedig átülsz, az jó úgy?

         

– Nem-nem, kislányom, keress csak parkolót nyugodtan, én is fel akarok menni.  

         

– Minek? – kérdezem meglepődve, miközben beletaposok a gázba, hogy ezen a zöld lámpán még átérhessünk.

         

– Mivel említetted, hogy doktor úr nem volt biztos abban, mehet-e a heti két foglalkozás, és gyanítom a pénz miatt, szeretném vele letisztázni, hogy az nem akadály. Nekünk a te teljes gyógyulásod, és lelki békéd a legfontosabb – elmosolyodik, és végigsimít a sebváltón nyugvó alkaromon. Ez valami új szokás lehet nála.

         

Habár Anyám kedvességből akar feljönni velem, engem azonnal lever a víz és kiszárad a torkom. Ha ezek ketten találkoznak a dokival, azonnal kiderül, hogy hazudtam – cövekel le a gondolat a fejemben.

         

– Meg tudom ezt beszélni vele, ne aggódj. Nem vagyok már gyerek – próbálok reflektálni a hülyeségére, amit kitalált, de időközben meglátok egy helyet, ahova be akarok parkolni, így a mondandóm vége kissé elhalkul és elveszti azt az élét, amellyel elérhetném, hogy Anya hazafele vegye az irányt.

         

– Persze, hogy nem vagy az, hanem egy koránál sokkalta érettebb tizenkilenc éves felnőtt. De én akkor is beszélek ezzel a doktor úrral. Amúgy sem találkoztam vele még, épp ideje lesz. És nem, nem nyitok vitát – emeli fel a mutatóujját, és ahogy megáll az autó, már nyitja is az ajtót, hogy felkísérjen.

         

Habár mégcsak ötven van, mi már a koszos, letaposott rágógumis járdán sétálunk a parkolótól a harminchármas szám alá. Anyám léptei hangosan visszhangoznak, Pest épp elégé zajos utcáin is. Mikor elérjük az óriási feketére mázolt faajtót, rutinosan nyomom be a kapucsengőt és már meg sem lep a kedveskedő recepciós hangja. Forgatókönyvszerűen történik minden, csippan az ajtó, aztán jön a felvonó, és a másodikon a pultban dolgozó lány már az ajtóban vár.

         

– Jó napot kívánok, én Ambróczyné Szeles Csilla vagyok, Hanga édesanyja – nyújtja Anyám a kezét a mosolygós feketének. – Múlt héten már találkoztunk, csak most szeretnék pár szót váltani Vecsei doktorral a foglalkozás előtt, és már itt sem vagyok.

         

Anyám olyan lehengerlő tud lenni néha... A recepciós készségesen bólint, majd drága szülőm legnagyobb örömére közli, hogy a doki már bent van az ötös szobában, és csak nyugodtan beszéljen vele.

         

A hideg egyre jobban ráz, a szívem pedig majd’ kiugrik a helyéről, ahogy közeledünk balra a második ajtóhoz.

         

Óvatosan kopogok, majd az igenlő válasz után benyitok, és előre engedem Anyámat.

         

– Jó napot kívánok, én Ambróczyné Szeles Csilla vagyok, Hanga édesanyja – újra ugyanaz a bemutatkozás, és már nyújtja is a kezét Vecsei doktor úrnak, aki szempillantás alatt felpattan az asztaltól és közelebb jön.

         

Széles mosoly, kék kötött pulóver, alatta fehér ingnyak kandikál ki. Sötétkék farmerbe bújtatott lábak, barna csizma. Lezser elegancia köszön vissza Anyámra, akit láthatóan azonnal elvarázsol a pszichológusom. Ez a férfi mindenkire ilyen hatással van?

         

– Kézcsók, hölgyem, Dr. Vecsei H. Miklós vagyok – az a gyönyörű félmosoly... Nem tudna legalább most az egyszer mogorván nézni, és összepréselni, azokat a csókolnivalóan vastag ajkait? Rám veti égszínkék tekintetét. Itt azt hiszem, én is elveszem, szép sorjában Anyám után. – Jó napot, kedves Hanga.

         

– Jó napot – biccentek és inkább a sötét padlószőnyeg találkozását nézem, a kisasztal és kanapé alatti bolyhos szürkével. Ki tesz két szőnyeget egy szobába? Eme rejtélyen gondolkodva várom az igazság és egyben vesztem pillanatát.

         

– Nos, a lányom említette, hogy a doktor úr vonakodva bár, de javasolta, a továbbiakban heti kétszer tartsanak foglalkozást. Higgye el, nekünk a pénz nem akadály, ha kell Hanga minden nap jöhet – Na, azt azért ne, nem végezhet velem a saját Anyám ilyen könnyen. – Nekem az a fontos, hogy visszakapjam az én életvidám, csupaszív, kedves kislányomat. Hogy újra olyan felhőtlen és szórakozott legyen, mint a Nagymama halála előtt.

         

Erre a szóra összeszorul a szívem, ha még szorulhat összébb, mint amennyire feszes állapotban van már így is, a lebukás küszöbén állva. Tekintetem felemelem, és a Vecsei doktoréba mélyesztem. Engem figyel.

         

A csend egyre nyomasztóbb és egy izzadtságcsepp is megjelenik a homlokomon, ami lassan tovagurul. Odakapok a halántékomhoz, de valójában nincs ott semmi. A stressztől már képzelgek is. Úristen, legyen már vége ennek az egésznek.         

         

– Sajnálom, ha Önt ez rosszul érintette, én nem akarok senki pénztárcájában turkálni, vagy valakiből többet kiszipolyozni, mint ahány foglalkozás valójában szükséges volna. De szeretném megköszönni, hogy lehetővé teszik nekünk a mielőbbi gyógyulást. Higgye el, a lánya nagyon jó úton halad a gyógyulás felé.

         

Eszméletlen.

         

Hazudott értem.

         

Miközben beszélt, az én szemeimbe nézett, majd visszatért Anyámhoz. S ő, amennyire el van varázsolva ettől a férfitól, talán észre sem vette. Sőt, biztosan nem, hiszen most újra kezet fog vele és vagy még háromszor megköszöni, amit értünk tesz.

         

Ezután hozzám lép, arcomra nyom egy puszit, majd elköszön, és kilép a folyosóra.

         

Az ajtó tompán becsukódik, ahogy Anyám behúzza maga után.         

         

Én pedig csak állok, és nézem Vecsei doktort, aki időközben elfoglalja a szokásos helyét. Ránéz az órájára, megköszörüli a torkát, és szólásra nyitja ajkait.

         

– Pont három óra van, akár kezdhetnénk is, ha helyet foglalna, kedves Hanga.

         

Tompán bólintok, és még mindig az előbbi jelenet hatása alatt belehuppanok a kanapéba.

         

– Azt hiszem meg kellene beszélnünk egy másik időpontot is a hétre, ha már maga volt oly kedves, hogy elintézte, többet találkozhassunk – én szívesen elintézném, hogy ennél is többet találkozhassunk...

         

Jézus, Hanga!

         

Újabb apró bólintás, és próbálom benedvesíteni az ajkaimat, hogy egyáltalán szólni tudjak.

         

– Hazudott miattam – a szemeibe nézek, melyekben érdeklődés keveredik némi jókedvvel. Szóval jót mulat rajtam.

         

– Ó, nem – nevet fel. – Maga előbb hazudott miattam, én csak viszonoztam.

         

Hirtelen megsemmisülök, és érzem, amint arcomat elönti a rózsaszín pír.

         

– Roppant jól áll magának, ha zavarban van.

         

Ha ezt még sokáig csinálod, ebbe bele fogok őrülni – konstatálom magamban, miközben azon fohászkodom, hogy hadd nyíljon meg a föld és süllyedhessek el a hülye hazugságommal együtt.

         

– Én csak, én csak, tudja – hebegek-habogok. – Úgy gondoltam jót tenne, ha többször találkozhatnánk és akkor jobban meg tudnék nyílni, és jobban tudna segíteni... De az Anyám ezt sosem értette volna meg, ha nem a maga ötleteként adom át.

         

– Érdekes, eddig még nem akart velem az időjárásról sem beszélgetni, nemhogy megnyílni.

         

– Nos, azt hiszem meggondoltam magam – nem tudom mit válaszolhatnék.

         

– És ez minek köszönhető, kedves Hanga? – érdeklődve vizslat, fejét megint kissé oldalra dönti, és összekulcsolja a ujjait, miközben könyöke a fotel karfáján nyugszik. Szóval ilyen, amikor figyel.

         

– Azt hiszem, jobb, ha nem tudja.

         

Felnevet, én pedig ha lehet, még az előbbinél is vörösebb leszek. Gratulálok Ambróczy Hanga Lola, akár írhatnál egy könyvet, Hogyan járasd le magad percek alatt?! – címmel.

         

Egy kissé talán látványosan is megrázom magam, és próbálom elfüggetleníteni magam az előbbi gáz dolgoktól, amik ismételten lezajlottak a doktor úr jelenlétében. Tipikus.

         

– Szóval, az időpont – térne rá újra a pszichológusom a lényegre, mikoris a tekintetem megakad egy lapon, és rajta egy fekete tollon. Mivel az iPad megint az ölében fekszik, nem is értem, mit keresnek ott ezek a papírírószerek.

         

– Ez mire kell? – emelem fel a lapot és érdeklődve várom a választ.

         

– Csak mindent szépen sorjában, kedves Hanga. Az előbb még a heti második foglalkozás időpontjáról volt szó.

         

Végül megállapodunk, hogy ezentúl kedden és pénteken boldogítjuk egymást. Pedig ezt én akartam így, most nem is panaszkodhatok.

         

Újra kérdőn pillantok rá, mire észbekap és megválaszolja, hogy miért is kellenek nekünk eme eszközök a mai foglalkozás során.

         

– Most, hogy azt hiszem maga is belátta, szüksége van rám, elkezdhetnénk találkozásaink valódi céljával foglalkozni.

          

Most, hogy azt hiszem maga is belátta, szüksége van rám – visszhangzik a fejemben, miközben a vér dübörög a fülemben, és a szívem is hevesebben ver. Lever a víz, nem merek a doktor úrra nézni. Nem is tudja, hogy ezzel mennyire fején találta a szöget. Valóban kezdem elfogadni, hogy szükségem van rá. Nem akármilyen pszichológusra, hanem rá. Dr. Vecsei H. Miklósra.

         

– Mit jelent az a H betű? – nem is gondolkodom, csak kibukkan belőlem a kérdés. Annyira meggondolatlan vagyok. – Van különb jelentése? Vagy csak úgy ott van? – próbálom menteni a helyzetet, de azt hiszem megintcsak jobban leégetem magam.

         

– Magának specialitása, hogy elterelje a témát. Holott az előbb magát érdekelte, hogy mire is kell az a papír és a toll – habár nem válaszol, halványan elmosolyodik és folytatja az előbb megakasztott gondolatmenetét. – Ez egy személyiségteszt. Baum- vagy fa-teszt, ha jobban tetszik.

         

A szemöldököm felszalad, és összehúzott szemmel pislogok rá. Fa-teszt? Ez komoly?

         

– Látom, egyelőre, hallomás után nincs elragadtatva tőle – néma  bólintással adok igazat neki, ő pedig a módszer védelmére kel. – Nos, magának roppant egyszerű dolga lesz, csak képzeljen el egy fát és vesse papírra. Nem kell tudnia szépen rajzolni hozzá, itt nem az a lényeg. Hanem hogy milyen szemszögből látja a fát, hogy tudja elképzelni. Ez tükrözi a lelkében lezajló dolgokat. Szóval nagy segítség nekem, hogy kicsit meg tudjam ismerni.

         

Aprót horkantok és a mellem előtt összefűzött kezekkel hátradőlök a kanapén. Most komolyan ennyi? Harmadik foglalkozásra fel is adom az elveimet, miszerint nem fogok hozzászólni és igazat adok Anyámnak, hogy szükségem van a pszichológusra? Ennyit ért a nagy fogadalmam? Minden elvemet megszegem, csak azért, mert a doktor úr kinézetével, kisugárzásával és pimasz válaszaival elcsavarta a fejem?

         

– Rendben, rajzolok magának egy gazt – egyezek bele mégis, pedig belül egy apró Hanga toporzékol és mond el minden idiótának, hogy hogy lehetek ekkora hülye.

         

– Nem gazt, hanem fát – újabb, ezennel széles mosoly. Végigsimít az állán, ahol nyoma sincs a múltkori borostának, és mindeközben kissé összecsippenti ajkait. A csókolnivaló ajkait.

         

Beleegyezve bólintok, és elkezdem felvázolni a növényt. Azt hiszem, nem maradt választásom. És azt hiszem, amúgy sem döntenék máshogy. Valójában, bensőm mélyén minden akaratát teljesíteni akarom a doktor úrnak, mégha a felszínen ellenkezek is neki. És az a részem, mely a legvadabb álmainkban megfogalmazódott parancsokat is végrehajtaná a dokinak, minden köztünk elhangzott mondattal egyre inkább feltörekszik. Lassan akármit mond, eszemet vesztve véghez akarom vinni.

         

Kissé begörnyedve hajolok a dohányzóasztalhoz, és kezembe véve a papírt, rajzolni kezdem a fámat. Habár tisztában vagyok, hogy nem szükségeltetik profi képet készíteni, még van bő fél órám a foglalkozásból, és feltett szándékom, hogy elbíbelődjek vele egészen a végéig. Így legalább húzhatom az időt, amíg kielemez, és már ma nem kell azt hallgatnom, hogy egy csekély kis rajz milyen lelki traumára utal. Mintha lenne köze egy akármilyen rajzolt fának a Nagyi halálának, vagy a családom idiótaságainak. Vicc az egész.

         

Egy viszonylag kisebb méretű fát rajzolok, a lap bal széle felé tendálva. Koronája egészen dús, normális méretet ölt, törzse talán az átlagosnál vékonyabbra sikeredik. S bár megrajzolom a főgyökérzetet, egy vékony, kissé labilis vonalat húzok, mellyel érzékeltetem a talaj- és gyökérszint közti különbséget. A művem talán leginkább a jegenyefához hasonlít, habár bioszból sosem voltam igazán kiemelkedő.

         

Mikor hosszas csiszolgatás, illetve pszichológusom sürgető szavai után végzem, megfogom a papírlapot és felé nyújtom. Figyelem, ahogy ujjai közé csúsztatja, majd maga elé emeli, és hosszúnak tűnő percekig tanulmányozza. Az arca semmiféle érzelmet nem árul el. Nem tudom róla leolvasni, hogy mit is gondol valójában. Vajon ezt is az egyetemen tanították?

         

– Maga mindigis gátlásos gyermek volt, kedves Hanga? Meg akart felelni másoknak, igaz?

Ezt vajon honnan a francból szedte? – villan át az agyamon, Nagyot nyelek, és próbálok válaszolni.

– A családjának mindenki meg akar felelni – kitérő választ adok, és sejtem, hogy ez nem lesz neki elég.

– Az édesanyja keményen fogta magát? – tudom, hogy nem csak kötelességből kérdez. Látszik a szemén a kíváncsiság, a jószándék és a segíteni akarás. A tekintetemet az övével összefonni azonban vakmerő ötlet, hiszen az ember könnyen elveszik eme mély kékségben.

– Az édesanyám egészen kicsi részt vett ki az életemből – mondom, és ezzel lezártnak tekintem a témát. Remélem, hallani a hangomon, hogy nem vagyok hajlandó többet mondani. Újra karba teszem a kezem, és ismételten hátradőlök. Úgy feltenném a lábam...

– Ezt hogy érti, kedves Hanga? – húzza fel a szemöldökét. A kíváncsisága még nagyobb mértéket ölt. Időközben maga előtt összefűzött ujjait – a könyökét továbbra is a karfán tartva – a szájához emeli. Valószínűleg az agya keményen dolgozik, hogy magában a legjobb magyarázatot találja Anyám könnyelműségére.

         

– Hosszú történet – válaszolok kitérően, és ránézek a karórámra. Egy perce múlt négy.

         

Hiszen ez nagyszerű hír, mára tehát megszabadultam – ötlik az eszembe.

         

– Doktor úr. Sajnálom, de lejárt az időnk, és nem hiszem, hogy szívesen megvárakoztatná azt a fiút, aki utánam jön.

         

Meghúzom a vállam és a szám szélét rágva próbálom elérni, hogy komoly maradjak. Egy-null nekem, írom a számlára és figyelem, amint a pszichológus beletúr a hajába.

         

– Ezt sajnálattal hallom – suttogja és elfordítja a fejét, mintha a padlószőnyegen talált volna egy érdekes mintát, avagy foltot. – De még pénteken vissza fogunk térni a kérdéseimre.

         

– A fa tehát kérdéseket adott magának? – pimaszkodom.

         

– Lényegében igen – meghúzza a vállát, és feláll, hogy a géphez sétáljon.

         

Kecsesen, mégis férfiasan mozog, és most nem a fenekét, hanem hátát figyelem, melyen meg-megrezdül egy-egy izom, ahogy leteszi az iPadet és ahogy matatni kezd, nekem háttal az asztalon. Ezután megkerüli, pötyög egy keveset a billentyűzeten, majd újra a nyomtató kattogó hangja tölti be a szobát.

         

Közben én is felállok és magamra húzom a kabátomat, táskámat a hátamra kapom. Hogy minél gyorsabban szabadulhassak az oroszlán barlangjából, habár tudom, én intéztem el, hogy heti kétszer nézegessem a szőke fejét.

         

Hangtalanul felém nyújtja a papírokat, én pedig elveszem. Habár szemeiben mindig megfigyelem a kíváncsiságot, emellett az egész ember kimért és távolságtartó.

         

– Köszönöm, akkor pénteken ötkor, ugye? – kérdezek vissza, habár szentül meg vagyok győződve róla, hogy akkor kell jönnöm. Csupán hallanom kell bársonyosan simogató hangját, még utoljára.

         

– Igen, kedves Hanga! Viszlát! – nyugtázza, én pedig biccentek és már épp kilépnék az ajtón, mikor utánam szól. – Hasi.

         

Visszanézek és talán kissé buta fejet vághatok, hiszen folytatja.

         

– A H betű a nevemben. Hasit jelent. Maga kérdezte.

         

Bólintok és kilépek a folyosóra. Hasi. Visszhangzik a fejemben, és a délután további részében nem is vagyok képes másra gondolni, hogy miért viselheti ezt a jelzőt a nevében, ha egyáltalán jelzőről van szó. Kitől és mikor kaphatta? Megannyi kérdés, amely ott tobzódik a fejemben, még elalvás előtt is.

         

Hasi.