Ange • Nyolcadik

A kép csak illusztráció, a fejezetben sem a helyszín,
sem a napszak nem felel meg ennek,
viszont ez tetszett meg leginkább a találatok közül
és számomra ez hozta vissza leginkább a hangulatot.

Kedves Olvasók! 

Mérhetetlenül szégyenlem magam, de elfelejtettem megosztani ezen a felületen az új fejezetet. Most valóban nem elcsúszásról vagy ihlethiányról, hanem figyelmetlenségről van szó. Szíves elnézéseteket kérem, szombaton a megszokott módon érkezik az új fejezet. 

Ehhez pedig jó olvasást kívánok! 

Ölel Benneteket, 

Beby

2017.11. 03.

Ez a pár napos őszi szünet jó volt arra, hogy lelkem sötét bugyraiba temetkezhessek. Bár nagyon szomorúnak hangzik, hogy megint nem voltam jól, mégis ezek az itthon töltött órák segítettek az elfogadásban. Sokszor csak ültem és bámultam ki az ablakon. Mindig azt az átkozott játszóteret néztem, gyerek korom egyik központi elemét.

A szüleimmel is rendeződött a viszony, bár elég felületes módon, de legalább már kommunikálunk egymással és nincs köztünk az a kimondatlan, mégis a bőrünket égető feszültség és sértettség. Abban nem is bízom, hogy egyszer olyan kapcsolat lesz köztünk, mint amilyen a Nagyival volt, hiszen az maga lenne az elképzelhetetlen csoda, de talán élhetnénk megértésben és szeretetben. Bízom benne.

         

Szerdán legalább mellettem álltak. Anya folyamatos teaellátóm volt, habár az esetek többségében nem erőlteti meg magát a konyha körül, Apám pedig isteni ebédet főzött, ezzel is megpróbálva tompítani az engem ostromló fájdalmat. Késő délután, mikor lemenőben volt már a nap, együtt felkerekedtünk, és kimentünk a temetőbe. Akár egy család. És akkor tényleg éreztem valamiféle melegséget, valami köteléket közöttünk. Ez azonban hamar elillant, miután hazaértünk után Anyámnak halaszthatatlan munkaügye támadt. Ezt inkább nem kommentálnám.

         

Miután meggyújtottuk a Mami emlékhelye előtt a mécseseket, csak figyeltem, ahogy a gyertyaláng táncol az általam rajzolt arca előtt. Így olyan élettelinek tűnt... Szája, mintha néha mosolyra húzódott volna, s szemei időnként rám kacsintottak.

         

Én még akár órákig álldogáltam volna, de tudtam kötelességem, miszerint a többi sírhoz is el kell látogatni, mellesleg a burgundi kabátom nem volt túl meleg. Csak a Mami emlékére vettem fel. Biztos örül, hogy ebben láthatott.

         

Miután mindent megjártunk, és haza jöttünk, egy óriási forró fürdővel zártam a napot. Segített ellazulni, kicsit gondolkodni, s mégis felejteni. Az eperillatú tusfürdőm és vanília habfürdőm minden érzékszervemet kielégítették, illatukkal körbelengték az egész helyiséget.

         

A csütörtök talán még nehezebb volt, mint az előtte nap. Anyám a hangszerboltba, Apám a stúdióba lépett le, itthon hagyva ezzel engem. Egyedül, a gondolataimmal.

         

Csajkovszkijt hallgattam, zongoráztam és egy újabb kép vázlatát is felskicceltem. Már nagyon rég nem festettem, hiszen az alkotáshoz kell történnie egy olyan eseménynek, ami átjár, megborzongtat és megihlet. Ez nem megy varázsütésre vagy parancsszóra. Hogy Nagymamám halála miért nem volt ilyen elég megrázó és ecsetcsalogató? Nem tudom. Mindenesetre a Mindenszentek elindított bennem valami újabb, varázslatos folyamatot.

         

Ma már péntek van, harmadika. A mai napomat sem terveztem másképp, akár az előzőeket, azonban drága barátnőm által elrendeltetett a sorsom. Reggel óta azzal zaklat, hogy találkozzunk és csináljunk valamit. Habár először húztam a szám, hiszen kényelmesebb volt pizsigatyában, bolyhos zokniban és óriási pulcsiban otthon tespedni, végül meggyőztem magam.

         

Habár Lina az egyik ember, aki miatt áldom az eszem, hogy erre az egyetemre és erre a szakra mentem, manapság tőle is eltávolodtam, amit orvosolni szándékozom a továbbiakban.

         

Rendben, találkozzunk – adom meg magam.

         

Szinte hallom, ahogy sikítva ugrándozik a szobájában. Eszméletlen, hogy milyen pozitív, és mennyire tud örülni a legkisebb jóhírnek is. Nagyon jó lelke van, életemben nem találkoztam még ilyen kellemes jellemmel.

         

Óráknak tűnő percekig látom, ahogy a három kis pont felváltva ugrál képernyőm bal sarkában, majd megérkezik a két kilométernyi válasz, melyben pontos információk vannak arra vonatkozóan, hogy hol, mikor találkozunk, illetve mit fogunk csinálni. Kimerítő délutánom lesz, annyi biztos.

         

Mivel még egyikünk sem ebédelt, megbeszéljük, hogy egykor találkozunk és betérünk enni valamit. Linával közös kedvenc bevásárlóközpontunk az Allee, hiszen az egyik legkulturáltabb és barátnőm szavaival élve legédibb az összes közül. Az első találkozási pontot is itt adjuk meg, mégpedig a Móricz felől megközelíthető ajtó előtt. Azon bejárat mellett van úgyis a kedvenc burgerezőnk.

         

Őszintén, nem sok időm van elkészülni és már most érzem, hogy nem fogok odaérni időben. Lina azért könnyebben van, neki csak pár perc a bevásárlóközpont, nekem viszont jó húsz. Minimum.

         

Loholva csapom a nyakamba a rózsaszín-szürke sálamat, miközben másik kezemmel a kulccsal babrálok a zárban. Negyed órám maradt, hogy a megbeszélt időpontban a Móriczon legyek. Azt hiszem, esélytelen. Még számomra is rejtély, hogy miért vagyok mindig késésben, amikor utálok késni.

         

Ahogy kilépek a kapun, látom elsuhanni a buszt, úgyhogy futóléptekben vágtatok a megállóig. Szerencsémre egy öreg néni megment, aki elég lassan száll le ahhoz, hogy még időben fel tudjak pattanni az első ajtón.

         

Miközben leülök egy szabadon árválkodó ülésre, előveszem a telefonom és dobok egy üzenetet Linának.

         

Egy picit kések, ezer bocsánat.

         

Meg sem lepődök. Siess, már úgy korog a hasam, mintha vihar közeledne.

         

Jót mosolygok a hasonlaton, majd belemerülök az aktuálisan nyűtt könyvembe. Azt hiszem az olvasás segít elmenekülni a gondjaim elől. Ilyenkor a főhős helyzete és gondjai járnak a fejemben, nem a saját nyomorúságos életem.

         

Most épp 1984-et olvasok. Habár érettségi előtt muszájból rágtam át magam rajta, időközben rájöttem, hogy mennyi igazság is lapul a sorok mögött.

         

Egyébként mindennel így van ez. Amit már nem muszájból, kötelezően kell csinálni, ahhoz mennyivel nagyobb kedvvel áll neki az ember...

         

Ha tanár leszek, azt szeretném elérni, hogy bár valamennyire meg lesz kötve a kezem a tanmenet által, a tanulók ne érezzék, rájuk van erőltetve a művek szeretete. Nem akarom belemagyarázni a gyerek fejébe azt, amit ő valójában sosem érezne egy vers elolvasása után. Nem gondolkodni kellene a diák helyett, hanem megtanítani gondolkodni.

         

Időközben átszállok a villamosra és azzal zötyögök tovább. A már kissé helyenként megfoszlott, illetve megsárgult könyvecskét továbbra is a kezemben szorongatom és bújom a sorokat. Már egy nagyon régi, rögtön az első példányok egyikét tudhatom magaménak, amit a nagy tiltás után először nyomtattak ki Magyarországon. Nagyszülői örökség.

         

Valahogy a könyvek szeretete is a Mami ágáról maradt rám, ahogy a muzikalitás is.

         

Miután az unott női hang bemondja a megálló nevét, a kis sárga begördül a megállóba, én pedig leszállok.

         

Ismét úgy loholok a megbeszélt helyre, Lina már ott vár.

         

– Még így, hogy tudtam, késni fogsz, is elkéstél. A késést is lekésted.

         

– Ne gondolkodj ennyit, árt a szépségnek.

         

Fintorgó fejet vág, én pedig hosszasan átölelem. Most annyira jól esik. Ahogy magamhoz szorítom, bekúszik az orromba az illata. Olyan tipikus Lina-illata van. Kedvességet és szeretetet sugároz.

         

– Hanga, Te megölsz engem. Farkaséhes vagyok.

         

– Bocsi, bocsi – szabadkozom, miközben elengedem és hátrébb lépek. – De akkor ne itt álldogáljunk, hanem induljunk végre.

         

– Értettem, főnök – szalutál és kinyitja a burgerező ajtaját.

         

Ahogy átlépjük a küszöböt, szabályosan megtámad bennünket a sülő hús illata. Mennyei.

         

Miközben beállunk a sorba, Lina úgy vizslat, mint amikor valamit ki akar húzni belőlem. Azzal a jobb, ha magad kezdesz bele – nézésével az őrületbe kerget.

         

– Sajnálom – azt hiszem ez az első, amit mondanom kell. Ő csak bólint. – Nehéz időszakom van. Tudod.

         

Beharapom a szám, és arra várok, hogy megkönnyíti a helyzetemet. De nem.

         

– Tudom – végül csak ennyit mond.

         

– Nem akartam senkinek teher lenni. Nem akartam másokra ráerőltetni a dolgaimat. Úgy gondoltam, hogy egyedül is meg tudok birkózni ezzel az egésszel – széttárom a karjaimat. – Hülye voltam.

         

– Ezt is tudom – elmosolyodik. Nyert ügyem van. – Nekem beszélhettél volna róla.

         

– Köszönöm! – megölelem és hálás vagyok neki. Csak egyszerűen hálás.

         

– Na, elég legyen ebből, Hanga! Túl sok itt az érzelgés – igen, tipikus Lina.

         

Közben mi következünk, és miután rendelünk, egy hátsó boxban foglalunk helyet. Péntek van, ebédidő és őszi szünet. Mindezen mutatók hatására óriási a forgalom, csoda hogy egyáltalán találtunk üres helyet. Legalább húsz perc, mire egyáltalán enni kapunk majd. De legalább az érzés bennünk van, hogy mi mindent megtettünk élelemszerzés céljából, a többi már nem rajtunk múlik.

         

– Hanga, mesélsz nekem a pszichológusodról? – pillog rám. Közben a szájában lévő szívószállal akar beletalálni az üveg keskeny szájába. – Olyan pocakos, tömzsi és szemüveges férfi? Vagy magas, vékony nő, kinek arcára rászáradt a bőr és hangja rekedt a sokéves cigarettázástól? Nekem ez a két véglet jut eszembe.

         

Közben beletalál és élvezettel szívja az áfonyás szódát. Én limonádét kértem.

         

– Nekem is csak szélsőségek jutnak eszembe. Én az elsőt képzeltem el. Csíkos öltönyben – kacsintok.

         

– Jézus. És nem olyan? – közelebb hajol. Szeme csillog az információért. – Annyira érdekel, de még nem mertem megkérdezni. Vártam, hogy magadtól beszélsz róla, de én aztán az idők végezetéig is várhatok rád, akkor sem szólsz egy büdös szót sem.

         

– Ne haragudj. Szóval hunyd le a szemed és képzelj el egy rohadt jó pasit. Szőke, göndör haj, világító kék szemek, gyönyörű, mégis jellegzetes arcvonások.

         

– Most mondanám, hogy te csak viccelsz, és valójában a mesekönyvedből idéztél, de pont most lépett be egy hasonlóan jó pasi a kajáldába. Uramisten.

         

– Mi a fasz? – fordulok hátra a széken, és megpillantom Vecsei doktort. – Erre mekkora volt az esély? – nyögöm.

         

– Na ne hülyéskedj, hogy ő a kis dokikád. Erre rohadt kicsi volt az esély, csak mondom. – barátnőm előrébb csúszik a székén, miközben én visszafordulok az asztalhoz, és lehajtott fejjel piszkálom Lina kupakját.

         

– Ne ilyen feltűnően, légyszi – sziszegem. – Lina, ne bámuld. Te hallod, amit mondok?

         

Barátnőmet teljesen elbabonázza a pszichológusom, hirtelen kezelhetetlenné válik.

         

– Nézd már, van vele egy gyerek, aki ugyanúgy néz ki. Tuti testvérek. Basszus, hogy lehet ilyen kegyetlen a genetika? Ó, most fizet. Bankkártyával. Olyan gyönyörű kezei vannak. Azért férfias, de kecses. Hosszú ujjai vannak. Miket csinálhat azokkal a hosszú ujjakkal...

         

– Lina, az Isten áldjon meg, kussolj már – egyre vörösebb vagyok. Tekintetemmel lyukat tudnék fúrni az asztalba.

         

– Azt hiszem kész a rendelésünk, elmész érte? Még ott állnak.

         

– Dehogyis – horkanok fel. – Légyszi, menj el te. Légy szíves. Könyörgöm!

         

Esdeklően nézek a szemébe, ő pedig felkacag. Hát milyen barátnő az ilyen? Mégis feláll és elugrál. Szó szerint elugrál. Nem tudom, hogy mitől nyert ennyi energiát. Talán az én nyomorom hat rá így?

         

Amíg várom, hogy Lina visszérjen, magamban imádkozom azért, hogy a Vecsei fivérek elvitelre kérjék a kaját, és megvárják a pultnál. De talán amúgy sem vesznek észre. Háttal ülök, biztonságban vagyok.

         

A mellettünk lévő asztalnál zörgés hallatszódik, az eddig itt ebédelő pár végzett. Majd biztos hamarosan ideül valaki, konstatálom. Aztán a hideg is kiráz attól a hangtól, aki megkérdezi, hogy a csaj és a srác elmennek-e. Dr. Vecsei H. Miklós az. Vajon mit jelenthet az a H a nevében? – tűnődök el egy pillantra.

         

Nem túl feltűnően, de egy kissé balra, a fal felé fordulok, hátha így nem vesz észre. Még lenne is esélyem, ha Lina nem lenne komplett idióta.

         

– Nézd, Hanga, kaptunk ajándék szószt. Valami új fajta – huppan le elém.

         

Nem merek megszólalni, csak a tenyerembe temetem az arcomat.

         

– Nahát, Ambróczy Hanga! Milyen kicsi a világ – innen nincs visszaút, muszáj ránéznem.

         

Előbb azonban szőke barátnőmre nézek fortyogó fejjel, aki egy halk hupsz-ot mormol a bajsza alatt.

         

– Szép jó napot, doktor úr! – egy álmosolyt villantok, miközben legszívesebben a francba küldeném. Miért ebbe az étterembe kellett jönni, miért éppen most és miért éppen mellénk kellett leülni?

         

– Bemutatnám az öcsémet, kedves Hanga. Ő itt Joci, Ő pedig az egyik páciensem.

         

Kezet rázok a sráccal, aki közelről méginkább kiköpött doki, majd rámutatok Linára.

         

– Ő pedig a barátnőm, Lina.

         

Halálosan gázul érzem magam, azt hiszem elsüllyedek. A hirtelen beállt csend roppant kínosan veszi ki magát.

         

– Hát nem gondoltam a doktor úrról, hogy maga is eszik ilyen szemetet.

         

Felkacag. Őszintén. Annyival fesztelenebb, mint a rendelőben. És talán ez az oldala még helyesebb, még sármosabb. Állának markáns vonulatán némi borosta ül. Érettebbnek néz ki tőle és szexinek. Rohadt szexinek. Miért kell pont a pszichológusomnak ilyen jó pasinak lenni? És nem mellesleg ilyen elérhetetlennek? Nehéz világ ez.

         

– Én is emberből vagyok, kedves Hanga. Velem is megesik, hogy elcsábulok.

         

Elcsábulok. Figyelem az ajkát, ahogy kimondja ezt a szót. Ebbe bele fogok zavarodni.

         

Hirtelen ránézek az órára.

         

– Basszus, el fogunk késni – kiáltok fel hirtelen. Lina kérdőn néz rám, de nem mer megszólalni. Jobban is teszi. – Bocsánat, elszaladt az idő, sokat kellett várnunk. Kettőre már Csongornál kell lennünk.

         

Miközben magyarázok, felállok és behajigálom az asztalról a kaját a táskámba. Még az sem érdekel, ha zsíros lesz.

         

– Csongor? – a szemembe mélyeszti tekintetét. – Róla még nem mesélt. Ki Ő?

         

– A barátom. Mármint a szerelmem, tudja.

         

Bólint.

         

Egyre gázabb ez a helyzet.

         

– Hát akkor kedden háromkor találkozunk, kedves Hanga! – elmosolyodik a szerencsétlenkedésemen.

         

Bólintok, és pár lépésnyire odébb álló tálcatartó tetejére rakom a miénket.

         

– Örültem – bólintok Joci felé. – További jó étvágyat! Viszlát!

         

Akár egy ócska vígjátékban, intek egyet és kioldalazok az ajtón. A csípős levegő kicsit segít kitisztítani a fejem és már tudok levegőt venni normálisan. Meg sem állok, megyek a metróaluljáró felé. Egyszercsak barátnőm elkapja a kezem.

         

– Ne rohanj már, Hanga! Most mi a szar van? Nem is beszéltük, hogy beugrunk Csongiért.

         

– Tudom, ne haragudj – omlok le egy közeli padra. Nagyon hideg, egy pillanat alatt átfagyok.

         

– Állj már fel, te lökött, megfázol – megfogja a kezem, és felhúz. Igaza van.

         

A sírás határán állok, amikor magához szorít. Próbál megérteni, de nem tudom, hogy is érezhetne együtt velem, ha még én sem vagyok vele tisztában, mi is ez az egész.

         

– Jesszus – képed el. – Te teljesen odavagy ezért a pasasért, ugye?

         

– Dehogyis – tudom, hogy sosem hazudtam jól, a Nagyi is megmondta. De mégsem vallhatom be, hogy bejön nekem a doki. Meg amúgy is, két alkalom után mégis hogy érezhetnék iránta bármit? Hiszen nem tudok róla semmit. Az égvilágon semmit.

         

– Ambróczy Hanga, Te aztán sosem tudtál ha... – nem hagyom, hogy befejezze.

         

– Hagyjuk ezt. Menjünk el Csongorhoz, tőle is elnézést kell kérnem. Aztán együtt csinálhatnánk valamit.

         

– Persze, rohadt jó lesz. Lehetek gyertyatartó – láthatóan duzzog, azonban tudom, a lelke mélyén a legjobbat akarja nekem. Talán még az sem zavarja, hogy annyi a lányos napunknak. – Legalább a kajámat add oda, ha már órák óta arra várok, hogy ehessek.

         

Megadom magam neki és előhalászom a kissé megnyomorgatott hamburgereket, és a kezébe nyomok egy zacskó szottyadt krumplit. Még azelőtt megesszük, hogy leérnénk a metróhoz.

•••

Toporogva várom, hogy Csongor ajtót nyisson. Remélem itthon van, nem szóltam neki, hogy idejövünk.    

         

Vagy talán már rég kinézett, csak nem akar velem találkozni. Azok után, hogy hogyan viselkedtem mostanában, mondjuk nem is csodálkoznék rajta. Nem szabadott volna megint némasági fogadalmat kötnöm, de ilyen vagyok. Ha valami történik, inkább magamban elfojtom, de nem szeretem a környezetemet traktálni az állítólagos világot rengető problémáimmal. Tudom, hogy másoknak is akadnak gondjai, s mindenkinek a sajátjai a legnagyobbak. Épp elegen erősítik azoknak a táborát, akik minden apró-cseprő kis szaron hisztiznek.

         

Hallom, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Fellélegzek. Ezek szerint nem veszítettem el utolsó, igazi mentsváramat. Köszönöm, Istenem!

         

Ahogy kinyílik az ajtó, máris a nyakába ugrok Csonginak. Csak ölelem, és ölelem. Nem akarom elengedni.

         

– Ne haragudj, sajnálom. Hülye voltam. Bár ez nem újdonság, mióta ismersz, azóta tudod, hogy ilyen vagyok, és azt is el akarom mo... – össze-vissza beszélek, miután távolabb lépek tőle.

         

Száját az enyémre tapasztva hallgattat el. Akkor azt hiszem, képes arra, hogy megbocsájtson, hogy elfogadjon olyannak, amilyen vagyok.

         

– Na, jól van gyerekek, csináljunk inkább valamit. Én ezt már most meguntam.

         

Mindketten belemosolygunk a csókunkba, majd miután szétválunk, Csongor még végigsimít az arcomon.

         

– Nem tudsz olyat tenni, hogy haragudjak rád.

         

A vigyor lassan lelohad az arcomról és egy apró görcs keletkezik a gyomromban. De megfogom a kezét, és bevezetem a saját lakásukba, ahová Lina két perccel később már beszabadult. Még jó, hogy a szülei dolgoznak.