Szürke rózsa • Kilencedik

Kedves Olvasók!

Igazán szégyellem magam, s nincs mentség, három napot késtem. Sajnos a múlt hét teljes rohanás volt, utolsó pillanatban küldtem a fejezetet Dórának, - a legkedvencebb bétámnak - ő sem ért rá, aztán én fesztiváloztam, éledeztem, majd vb-n voltam. Lényeg a lényeg, sajnos nem tudtam időben produkálni a kilencedik fejezetet. Elég késői az időpont ma is, de sajnos ez az egyetlen időpont, mikor épp ráérek a héten. (Így lehet, hogy a következő is késni fog egy picit, de ígérem jövő héttől újra minden oké lesz.) 

Nem is húzom a szót tovább, íme a következő! 

Ui.: Már rosszul vagyok ettől a tördeléstől, de egyszerűen fogalmam sincs miért dobálja szét a  blogger a bekezdéseimet. 

Ölel Benneteket, 

Beby

Kilencedik ~ Éjfélkor a lugas alatt •

• Joseph •

– Beszélhetünk? – kapta el valaki a karom, miközben éppen kiléptem volna az udvarra. Mikor hátra néztem, Annie-t pillantottam meg a vállam felett. Kissé vörös arccal és loholva nyögte a szavakat.

         – Persze, mondd csak – válaszoltam, miközben a folyosó oldalára húzódtam.

      – Esetleg csendesebb és kevésbé feltűnő helyen? – nézett rám reménykedő nagy szemekkel. Bólintottam, majd remélve hogy követ, elindultam az udvarra, a mondhatni szokásos helyünkre.

         – Baj van? – tekintettem fel rá, miközben leültem a pad egyik végére.

         – Azt hiszem egy orbitálisan nagy baromságot csináltam – sütötte le azokat az óriási szempilláit, s az előbbinél is sötétebb színt vett fel az arca. – Madame Baker-nél voltam... – kezdett bele, miután kérdő pillantást vetettem rá. Innentől viszont tudtam, hogy mi lesz a történet folytatása, így hát a lábaimra támasztottam a könyököm és az arcomat a tenyerembe temettem.

         – Ugye nem mondtad el neki? – nyökögtem elhalva.

         – Csak úgy kicsúszott – próbált meg védekezni, minden eredmény nélkül.

         – Jézusom! – emeltem fel a hangom a kelleténél talán egy kicsivel jobban.- Rohadt nagy pácban vagyunk, nem fogtad fel? Ha Alex bácsira nézve veszélyt jelentünk, egyszerűen bezár minket vagy eltesz láb alól. Gondolod, hogy nem talál helyettünk mást? Gondolod, hogy nem vagyunk számára pótolhatóak? – nem akartam durva lenni, de amint felemeltem a fejem és a szemébe néztem, láttam, hogy a könnyeivel küzd.

         – Sajnálom – a hangja elcsuklott és a könnyei potyogni kezdtek a ruhájára.

         – Nem akartalak megsiratni, csak nem vagyok benne biztos, hogy érzed a súlyát ennek az egésznek – felálltam, majd közelebb léptem hozzá. Ujjaimmal kisöpörtem a szemébe hullt haját és letöröltem a könnycseppeket az arcáról.

         – De tudom, hogy mekkora a felelősségünk. Csupán szükségünk van egy bennfentesre, aki segít nekünk megfejteni a bácsi titkát – hüppögte.

         – És gondolod, hogy az a tanárnőd lesz?

         – Mindig is jóban voltam vele. Tudtam, hogy meg fogja érteni. Megbeszéltem vele, hogy neki is elmesélsz mindent, ami veled történt abban a cellában.

         – Komolyan ilyen jól fogadta? – bámultam rá kétkedve, miközben egy követ rugdostam a cipőm orrával.

         – Hát azért annyira jól nem, de egy kis üvöltözés után megbeszéltük a dolgokat. Nagyon félt minket.

         – Persze, hogy félt. Ő tudja milyen elmebeteg ez a szeretett bácsikátok. Ma is éjfélkor találkozunk?

         – Szerintem az a legbiztonságosabb – felelte elgondolkodva. – Madame Baker megígérte, hogy segít nekünk bejutni a könyvtárba. Szerinte mindennek ott a kulcsa. Illetve mindenképpen be kell néznünk az üvegházba is. Mindent a birtokon termelnek, ami azt jelenti, hogy...

         – ... a bódító teafüveket is innen hozzák – fejeztem be helyette a mondatot, amiért egy csodálatos mosolyt kaptam ajándékba.

         – Joseph, annyira félek – nézett a szemeimbe.

         – Minden rendben lesz – léptem még közelebb, majd szorosan magamhoz húztam és megölelgettem. Próbáltam nem elárulni, hogy mennyire rettegek. Reméltem, hogy nem érezte a remegő kezem, hiszen azzal még rontottam volna a helyzeten. – Éjfélkor a lugas alatt.

         Elléptem tőle és próbáltam rámosolyogni, miközben ő bólintott az időpontra.

         – Remélem, a tanárnőd nem fogja nyakunkra hozni Alex bácsit – jegyeztem meg, de közben már elindultam a távolabb focizó fiúk felé.

         Annie nemet intett, mire rábólintottam és továbbsétáltam. Habár próbáltam a jót bevonzani, hinni ennek a lánynak, bízni Madame Baker-ben, a gyomrom valójában akárhányszor erre a dologra gondoltam, görcsbe rándult. Ha valami nem sikerül, ha nem tudjuk megállítani a bácsit, ha nem tudunk elszökni, csakis rossz vár ránk. Valami elképzelhetetlen rossz. Még talán a halálnál is rosszabb.

A délutánt a kastélyban élő srácokkal töltöttem, leginkább Keith-el értettem meg magam igazán. Ez a bohókás raszta egyszerre volt kedves, sportos, egy kicsit rosszfiús, de mindemellett segítőkész is. Már megérkezésemkor – azaz a börtönből való kiengedésemkor – mindenben készségesen segített. Körbevezetett a birtokon, bemutatta a skacokat, foglalkozott velem és nem mellesleg sok fontos és hasznos információt megosztott velem, többek között a testépítésről is.

         Sajnos az edzésre nem nagyon volt lehetőségem az utcán, az a fajta élet viszont maga volt a kiképzés. Pont ezért egész jól néztem ki, de azért Keith izomzatával és testével senki nem vetekedhetett a közelben.

         – Annyira jó lenne, ha több csaj lenne ebben a kastélyban – röhögött fel mellettem, miközben az egyik mászóka tetején csöveztünk, kezében egy konyháról lopott sörrel.

         – Hát igen – osztottam a véleményét, majd elfordultam és rámosolyogtam. Felém nyújtotta a dobozt, én pedig meghúztam. Ebben az időben el sem lehetett volna frissítőbbet elképzelni, mint egy jó nagy adag hideg, habos sör.

         – Mi van Annie – vel? Mostanában sokat lógtok együtt, nem?

         – Ja, de semmi sincs köztünk. Véletlenül elfoglaltam első nap a helyét, azért kezdtünk el dumálni.

         – Nem rossz csaj, de elég magának való. Mindig csak azokat a könyveket bújja. Nagyon barátai sincsenek – csak bólogattam, hiszen nem tudtam hozzászólni a dologhoz.

         Annie valóban nem tartozott a rossz csajok közé, viszont mint nő, teljesen hidegen hagyott. Amúgy is a közös ügyünkre kellett koncentrálnom, nem volt időm semmiféle enyelgésre. Ezt azonban újdonsült barátomnak nem mondhattam el. Biztos voltam benne, hogy amint külsősöket is beavatunk – Madame Baker-ön kívül – ő lesz az első, akinek szólni fogok és akit beveszek a brancsba. Azonban egyelőre nem éreztem volna, hogy itt az ideje. Ezelőtt még sok mindennek kellett utánajárnunk, végignyalni a könyvtári könyveket, felkutatni, megvizsgálni a növényeket az üvegházban.

         A sörivás után még jódarabig beszélgettünk, illetve lementünk az edzőterembe, hogy hasznosan töltsük az időt. Kitárgyaltuk a szokásos fiúproblémákat és sikkes számokat hallgattunk. Ahogy ezt ilyenkor szokás. Szerencsére a terem felügyelője mindig gondoskodott a megfelelő zenékről, mégha a külvilágtól amúgy teljesen el is voltunk zárva.

         Vacsorakor odaültem Keith-hez, hiszen az eredetileg mellette helyet foglaló srác rosszul érezte magát, így nem kívánt részt venni az étkezésen. A leves és főétel között elkaptam Annie pillantását, s mintha düh és szomorúság keserű keverékét láttam volna benne. Bátorítóan rámosolyogtam, ezzel is enyhítve délelőtti rápirításomat, azonban ő apró bólintás után elfordult és nem is nézett többé rám, ahogy a továbbiakban én sem kerestem a tekintetét. Ehelyett inkább újdonsült barátomra figyeltem.

Az óra éppen éjfélt ütött, mikor kiléptem a kapun. Jeges szél csapott meg, mintha csak az ügy komolyságát és veszélyességét, félelmetességét akarta volna hangsúlyozni. Összehúztam magamon a farmerdzsekim és folytattam utam a rózsalugasig, ahol két fekete sziluett bontakozott ki szemeim előtt.

         – Jó estét! – köszöntem, miközben a kezeimet a farmerem zsebeibe csúsztattam.

         – Jó estét – biccentett a tanárnő.

         – Szia – üdvözölt Annie, majd kezébe vette az irányítást. – Madame Baker, ő itt Joseph, Joseph ő itt Madame Baker.

         Lekezeltünk egymással, s továbbá én beszéltem. Elmeséltem a tanárnőnek, hogy hogy kerültem ide – ezt a történetet még Annie sem hallotta teljes egészében – hogy milyen körülmények közt tengődtem és nem mellesleg, hogy milyen módszerekkel szivattyúznak belőlünk vakító fehér plazmaszerű anyagot a dobozokba.

         – Hihetetlen és felfoghatatlan – hüledezett az asszonyság és lerogyott a padra. – Azt mindig is tudtam, hogy Alex Mort nem egyszerű eset, bár engem még sosem bántott. Egyszer beszélt velem csúnyán, amióta csak itt dolgozik, az is akkor volt, mikor Annie túlfeszítette a húrt a könyvtárban. Viszont abban a helyzetben sírni tudtam volna a hangnemtől, melyet megütött velem szemben. Ha jól végezted a rád kiszabott munkát, soha semmilyen panaszod nem lehetett. Nem is gondoltam volna, hogy azokkal a gyerekekkel, akiket befogad, ilyeneket művel.

         – Én sem hittem volna, Madame Baker – tette Annie a kezét tanára vállára. – Egyébként még nem is mondtam Joseph – nézett rám. – Tegnap nem ittam teát, mégsem tudtam fennmaradni és most is érzem, hogy kerülget az álmosság.

         – Amióta kiengedtek a cellából, én is végigaludtam az éjszakákat, de csak a fáradtságra fogtam. Akkor ezek szerint ennek is oka van – képedtem el. Eddig erre nem is gondoltam. Hiszen amióta kiszabadultam, rengeteg mindent csináltam egy nap, ellentétben a cellában töltött semmittevéses napjaimmal.

         – Gyerekek, nem lehet, hogy a vitaminokban is van valami altató hatású gyógyfű?

         – Minden bizonnyal ez a magyarázat – roskadt le Annie is a tanárnő mellé.

         – Ahelyett, hogy itt búslakodnánk, kitalálhatnánk valamit. Ha nem térünk vissza időben, még a szokásos éjszakai lecsapolás előtt, a bácsi gyanút fog és nekünk annyi.

         – Igaza van Joseph-nek, Annie! Kezdjünk neki az ötletelésnek.

A stratégiánk megbeszélte után mindenki visszavonult a helyére és alvásra késztette magát. Mivel ezidáig nem derült ki, hogy a vitaminokban is altató van, hamar elnyomott az álom és senki nem jött rá az éjszakai találkánkra.

         Reggel korábban keltem, minthogy az ébresztőórám csörgött volna. Túl sok gondolat kavargott a fejemben, s túl sok gond nyomta a lelkemet. Egy ideig csak feküdtem az ágyban és a tegnap megbeszélteken gondolkodtam. Vajon sikerül kitörnünk innen, illetve legyőzni a gonoszt? Vajon sikerül megmenteni a többi gyereket? És vajon egyáltalán sikerül túlélni ezt a kis akciónkat?

         Pontban nyolckor kopogtattak az ajtómon.

         – Tessék – feleltem, miközben ülő helyzetbe küzdöttem magam.

         – Meghoztam a reggeli gyógyszereket és a teát, fiatal úr.

         – Köszönöm – mosolyogtam készségesen Margit-ra. Miután letette a cuccomat az éjjeliszekrényre, odasétált az ablakhoz. Miközben felhúzta a redőnyt és kinyitotta az ablakot, gyorsan a párnám alá rejtettem a bogyókat és a számhoz emeltem a poharat, figyelve arra, nehogy egy csepp is lemenjen a torkomon.

         Dolga végeztével elhagyta a szobát, én pedig felöltöztem és megkezdtem a mai napot.

       Reggelinél csak pár szót váltottam cinkostársammal, majd a délelőttöt tanulással töltöttem. Az órám után megebédeltem és lementem az udvarra Keith-hez.

      A délután olyan lassan pergett, mintha csak egy ólommadár vonult volna át az égen. Már alig vártam az estét, hiszen akkorra beszéltük meg, hogy belógunk az üvegházba, és meglessük, mit is is rejteget ott Alex bácsi.

    A vacsoraidő tehát elég lassan kullogott el. Bár az idegesség elég keményen dolgozott a gyomromban és csak néhány falatot tudtam leerőltetni a torkomon, semmiképp sem hagytam volna ki az étkezést. Immár újra Annie mellett ültem, így lehetőségem volt újra átbeszélni a tervünket.

      – Akkor fél tizenegykor, ugye? – szerzett még egy utolsó megerősítést tőlem két falat túrógombóc között.

         – Pontosan. A kapunál találkozzunk.

         – Jól meggondoltuk ezt, Joseph? – pillantott rám őzike szemeivel.

       – Muszáj megtennünk, Annie. Ha mi nem leplezzük le ezt a szörnyet, soha nem lesz megállj. Nem tudom, hogy titeket mivel kábítottak, de amióta itt vagyok, képes vagyok szemmel követni az öregedés jeleit. Ez az ember gyerekektől veszi el az életüket. Már csak azt nem tudom, mit kezd vele, de ki fogjuk deríteni és megmenekülünk! Mindenki túléli ezt a kalandot, mindenki megmenekül – szorítottam meg az asztalon hagyott kezét lelkesítő és megnyugtató beszédem végén, miközben bíztató mosolyt villantottam.

Ahogy az óra fél tizenegyet ütött, száguldottam is le a lépcsőn a nagy vasajtóig, mely a kertbe nyílt. Pont egyszerre értünk oda Annie-vel, mely mosolygásra késztetett.

         – Most mi van? – kérdezte sértődötten.

         – Menjünk – válaszoltam inkább és kezembe vettem az irányítást.

         Mielőtt bármit mondhatott volna, kinyitottam a vaskaput és kiléptem az éjszakába. Innentől nem volt visszaút.

         Az udvaron lassan haladtunk a leleplezés veszélye miatt. Meg-meg álltunk egy-egy sövénynél, szobornál vagy padnál, és legalább háromszor kémleltük végig az udvart.

         Nagysokára elértük az üvegházat, ami minden lakónak tiltott terület volt. Az óriási ajtóhoz érve lehajoltam és a zoknimba nyúltam.

         – Mit csinálsz? – képedt el Annie.

         – Szerinted hogy éltem túl az utcán? – nevettem, miközben elővettem a tolvajkulcsomat.

        Két másodperc volt, hogy bejussunk. Félve nyomtam le a kilincset, majd nagy lélegzetet vettem, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

         – Innentől nincs visszaút – leheltem, és beléptem az oroszlán barlangjába.