Szürke rózsa • Harmadik

Kedves Olvasóim! 

Sziasztok, köszöntelek Titeket újra itt!

Tudom, hogy még mindig nem világos, hogy mit is szeretnék pontosan 

kihozni ebből a történetből, de ha türelmesek vagytok, nemsokára rájöhettek. Ez a fejezet a másik főszereplőnket mutatja be, bár neki nincs olyan nagy szerepe, mint Annie-nek. 

Nagyon szépen köszönöm, hogy velem tartotok, hogy olvastok, hogy pipáltok, hogy hozzászólást írtok, hogy feliratkoztok. Nem vagyok nagyravágyó, örülök ezeknek 

a szerény számoknak is, örülök Nektek!
(Egyébként a blogger néha furán szétszedi a szöveget, 
azzal sajnos nem tudok mit csinálni.)

Jó olvasást! 

Ölel Titeket,
Beby

• Harmadik ~ Művészlélek •

• Joseph •

Ma is hideg volt. Óriási felhők sorakoztak az égen és egész nap esett az eső. Egy virágbolt mellett húztam meg magam. A falnak támasztottam a hátam, egy, a piacról lopott kiflit majszoltam és figyeltem a ki-be járkáló embereket. 

         Mindenki megfordult az üzletben. Kicsi, nagy, fiú, lány. Anyák napja volt, ezért minden személy vett valami szép virágot az édesanyjának. A gyerekek általában egyszálast, a felnőttek nagy cserepeset, az öregek pedig párszálas csokrot. A legtöbb idősebb ugyanis már csak a temetőben üdvözölhette a mamáját. 

         Minden évben szomorú lettem ettől a naptól. Még három évvel ezelőtt szöktem el otthon. Azóta három nagyon hosszúnak tűnő anyák napját sírtam át egyedül, fiú létemre. Igenis hiányzott az anyukám és tudom, hogy cserbenhagytam, de már nem bírtam tovább. Nem bírtam a folytonos szóbeli, illetve a tettlegességig is elfajuló bántalmazásokat. Gyáván megfutamodtam, és otthagytam a számomra legfontosabb embert, az állatként viselkedő apámmal. 

         Néha őt is bántotta, főleg olyankor, mikor engem akart megvédeni. Apám nem tudta elviselni azt, hogy ilyen vagyok, ezért úgy gondolta, hogy bűnhődnöm kell. Szenvednem kell azért, mert ilyennek születtem.

         Csak azért, mert én nem azokat a dolgokat szerettem, mint ő, csak azért, mert én nem akartam tovább vinni a családi vállalkozást, csak azért mert én nem akartam gyerekeket, csak azért mert én nem egy családiházban, kutyákkal képzeltem el az életem. Ezért voltam én rossz, egy söpredék a szemében. 

         Anyám persze megértett. Ő áldott jó lélek volt. Mindenben támogatott és olyannak szeretett aki vagyok. Sosem szövögetett helyettem terveket, mindig mindenben kikérte a véleményem és a saját ötleteimet segédkezett véghez vinni. 

         Egyik nap, mikor elkészültem egy újabb festményemmel és boldogan mutattam meg a maminak, az a szörnyeteg is odalépett, hogy megnézze. Még mindig emlékszem azokra a szavakra, amit akkor mondott és arra a jelentre, ami akkor játszódott le.

         - Ez nem művészet, gyerek. Ez nem ér semmit. Sosem lesz belőled igazi festő. Még erre sem vagy jó. Inkább fordítanád ilyen hülyeségek helyett a tanulásra az időd - ezután megfogott egy konyhakést és szétvágta a munkámat. 

         Anyával csak álltunk és néztük mit csinál. Nem mertünk tenni ellene semmit. Olyan volt, mintha egy állat kiszabadult volna belőle.

Próbáltam visszafogni magam,  de végül nem ment és óriási zokogásban törtem ki. Tudom, nem volt túl férfias húzás, de apám mégiscsak egy többnapi munkám, szó szerint az életem tette tönkre. Anyám karjaiba borultam, aki minden erejével azon volt, hogy elállítsa a sírásom.

- Úgy viselkedsz, mint egy kislány. Érted?! Egy semmirekellő hisztis tyúk. Ezzel a festegetős dologgal pedig csak még jobban azt éred el, hogy mindenki annak nézzen. Az egész megjelenésed és a természeted is Joelina-hoz és nem Joseph-hez hasonlít. Meg sem érdemled a neved. Meg sem érdemled, hogy mi ilyen jó nevelésben részesítettünk.

Mialatt üvöltözött, kitépett anya karjaiból és ott ütött, ahol csak bírt. Még addigi egész életemben nem vert meg annyira, mint aznap. Szegény mama sem tűrte tovább szótlanul, próbált segíteni rajtam, de a kétszáz kilós apámnál nem sokat ért el. 

Két perccel később már a nyitott mosogatógépnek ütközött, amiben a tiszta poharak is sorakoztak. Anya kezéből, hátából, arcából ömlött a vér, ahogy az üvegszilánkok felsértették a bőrét. 

Próbáltam neki segíteni, de nem tudtam kiszabadulni az állat karmai közül. Sírtam, ordítottam, de véletlenül sem a fizikai fájdalomtól, hanem anyám látványától. A lelkem vérzett. Csakis azért került olyan állapotba, mert én ottvoltam. Egyébként sosem bántotta volna, legalábbis nem ennyire. Nélkülem maximum csak egy-két pofonnal gazdagodna, ami a húsába mélyedő üvegekhez képest nem számítanak.

Abban a pillanatban döntöttem el, hogy ott kell hagynom őket. Bíztam benne, hogy anyának jobb sora lesz nélkülem és akkor majd nem fogja bántani az a nem normális. 

Este, mikor már mindenki elaludt, összepakoltam és elszöktem. Egyszerűen csak megfogtam egy sportszatyrot, beledobáltam pár pulóvert, nadrágot, pólót, fehérneműt, iratokat, a megspórolt zsebpénzem és kiléptem a kapun. Vissza sem néztem, futva tettem meg az utcánkban azt a párszáz métert, amíg kiértem a főútra. Nem tudtam hová megyek és mit fogok csinálni, de biztos voltam benne, hogy bárhol jobb lesz nekem, mint abban a házban.

És tessék: itt ültem tizenhét évesen egy idegen városban élelem és otthon nélkül, szakadt ruhában, izzadtan és mocskosan. A testem viszont ép volt és nem borították kék-zöld foltok. 

Mégsem voltam benne biztos, hogy akkor, három évvel ezelőtt olyan szuperül döntöttem. Sokat agyaltam rajta, hogy mennyivel jobb lett volna az édesanyámmal elszökni. Akkor, abban a pillanatban viszont a túlzott düh nem engedett ésszerű döntéseket hozni. 

Ahogy tovább bámultam az esős utcán sétáló embereket, egyszer csak egy fekete autóra lettem figyelmes. A benne ülő két férfi közül az egyik rám mutogatott, a sofőr pedig lassítani kezdett. Attól még, hogy jobban érdekelt a művészet, mint a tanulás, magamtól is rájöttem, hogy nagy bajban vagyok.

Felpattantam és futottam ahogy csak bírtam. Nem tudtam merre, de azt viszont igen, hogy az életemért szaladok. Sorra haladtam el a különböző üzletek és kávézók mellett. Nagy forgalom volt, az esti időpont ellenére is. 

- Elnézést! – kiáltottam oda az egyik néninek, akit a nagy sietségben majdnem fellöktem. 

Az emberek furán néztek rám, de senki sem érdeklődött, hogy mi elől loholok. Senki sem kérdezte meg, hogy bajban vagyok-e. Senki sem ajánlotta fel, hogy segít. Ahogy évekkel ezelőtt sem vett minket pártfogásba senki, pedig nagyon is tisztában voltak vele, mi zajlik a mi házunkban. Ha mások nem is, a közvetlen környezetünk tudta, hogy az apám egy szadista állat, aki legtöbbször engem, de alkalomadtán anyát is bántalmazta. 

Mindenki végignézte és végighallgatta a házunkban történő eseményeket. Sokszor jöttek át a barátaink a hétvégéken és ha apám éppen ebben az időszakban borult ki, képes volt az ő fülük hallatára bántalmazni az emeleten. Az üveg törését, a bútorok nyikorgását, az én elfojtott sikolyaimat a földszinti nappaliból pont olyan jól lehetett hallani, mintha csak a másik helyiségben történt volna az incidens. 

Mégsem csináltak semmit. Senki. Nem szóltak se a rendőröknek, sem a családgondozónak, sem a hivatalos szerveknek. Mindenki úgy tett, mintha semmit sem hallott vagy látott volna. Pedig az iskolába is sokszor mentem lila, kék vagy épp zöld foltokkal. Az összes ismerősünk képes volt magában tartani, képes volt aludni ezzel a teherrel és lelkifurdalással. De féltek. Féltek attól a szörnyetegtől, aki még a saját családját is bántja. El sem merték képzelni, mit tett volna velük, ha rájön az árulásra. 

Anyám is rettegett a haragjától, ezért sem jelentette fel. Bár ilyen esetben minden filmben vagy felhívásban azt látni, hogy az anyát és a gyereket megvédik, mégsem mertünk hinni senkinek. A félelem nagy úr, felemészt és teljesen megváltoztat minket. Olyan dolgokat is képes elviseltetni, amire még csak gondolni sem merünk. Csakis azért, mert féltjük az életünket és nem merünk kilépni a komfortzónából.

Az újabb emlékképeknek köszönhetően észrevétlenül lassabb tempóra váltottam, ezzel esélyt adva a támadóimnak. Egyszer csak egy vaskos kéz ragadta meg a karom, majd visszarántott. A kezeimet hátra kulcsolva vonszolt az autóhoz, majd lökött be az ülésre. Semmit nem ért az erős melákkal való hadakozásom, ő sokkalta erősebb és nem mellesleg nagyobb volt nálam. 

A csavargó, szegény gyereknek megint nem segített senki, pedig az elhagyatottabb városrész ellenére is sétáltak az utcán, nem is kevesen.

Jó pár perc, vagy talán óra is kimaradt azután, hogy az elrablók egyike egy altatóval töltött fecskendőt nyomott a karomba. Lassan azonban kezdett elmúlni a hatása, ébredezni kezdtem, bár megmozdulni nem mertem. A két férfit abból a szögből, amelyben feküdtem, nem tudtam tüzetesebben megvizsgálni, viszont annyit bátran megállapítottam, hogy mindkettő gorillaalkat. 

         Körülbelül további öt perc elteltével az anyósülésen terpeszkedő fickónak megszólalt a mobilja.

         - Háló főnök – szólt bele a telefonba. – Találtunk egy kölköt. Ráadásul egy csavargó, az égvilágon senki sem fogja keresni. Tiszta haszon, nem? – röhögött bele alpári módon a vonalba, miközben a másik alak karjába bokszolt. 

         Bár az illető válaszát nem hallottam, de sejtettem, hogy valamiféle pozitív elismerést kaphatott, mert miután letette, erős dicsekvésbe kezdett. Szinte a fejem is belefájdult abba a sok primitív idiótaságba, amit azok ketten összehordtak előttem.

         - Hova kell mennünk? 

         - A telepre. Azt mondta a főnök rögtön vigyük oda. 

         - Ha lekanyarodok a földesútra, leállok, te pedig szépen hátramész és beadsz neki még egyet ebből az altatóból. 

         - Miért én? 

         - Mert én vezetek és mert én vagyok az idősebb. 

         - Oké, de te fizeted a hamburgeremet – szólt beletörődően a fiatalabb pacák, aki ezek szerint testvére volt a másiknak.

         Nemsokára ahhoz a bizonyos kanyarhoz érhettünk, mert egyszer csak megállt az autó, kinyílt a hátsó ajtó és ismételten valami hideg nyomódott a felkaromhoz. Egy ideig erősen szorítottam a szemeim, nehogy észre vegyék, hogy ébren vagyok, de aztán mire elindultunk volna, már tényleg nem voltam eszméletemnél. Ismételten átadtam magam a sötétségnek.