Szürke rózsa • Első

Sziasztok! 

Először is szeretném megköszönni a megtekintéseket és a feliratkozónak a bizalmát. 

Remélem, hogy tetszeni fog az első fejezet, és kellőképpen össze lesztek zavarodva az éles nézőpontváltozás miatt. Ígérem, hogy idővel minden ki fog tisztulni 

és értelme lesz ennek az egész katyvasznak. 

Köszönöm előre is a bizalmat, jó szórakozást és olvasást nektek! 

Ölel Titeket, 

Beby

• Első ~ Alex bácsi •

• Annie •

A nap sugarai a nehéz sötétítőfüggöny alatti résen át jutottak el a szemem vonalába. Nem akartam ilyen korán felkelni, de ez a fránya fény felébresztett. Átfordultam az oldalamra, azonban már sehogy sem tudtam visszaaludni. Még nem akaródzott kikelni az ágyból, úgyhogy tovább lustálkodtam a meleg, kényelmet és nem mellesleg biztonságot adó takaró alatt. 

Emlékszem, mikor kicsi voltam, mindig féltem attól, ha nem lepem el magam a plüssállataimmal és nem torlaszolom el egészen a külvilágot, akkor vagy a hangyák esznek meg, vagy az ágy alatt élő szörnyek rágják meg a lábujjam. Buta, gyerekes dolgok ezek, mégis abban az időben minden ember makacsul hisz ilyesfajta rémképekben. 

Saját magunknak gyártunk rémtörténeteket, vagy meséljük be, hogyha nem futva tesszük meg az utat éjszaka a mosdótól az ágyig, akkor elvisz a csúnya bácsi. Márpedig ezek a mesék mind csak a mi kis öt-hat éves fantáziánk szüleményei, melyeknek valóságalapja egyáltalán nincs. Ágy alatt lakó szörnyek, éjszaka a fürdőszobából visszasétáló gyerekeket elrabló csúnya bácsik és a takaró résein bemászó húsevő hangyák nincsenek. Sem ebben a világban, sem másikban, csakis a képzeletünk szüleményei.

A kastélyban néha mégis láttam az árnyakat, láttam a képzeletem által teremtett szörnyeket. Amióta csak az eszemet tudom, azóta itt éltem. Nem is emlékszem hogy kerültem ide, viszont rettenetesen hálás voltam azért, hogy Alex bácsikám befogadott. Nem voltunk vérrokonok, de nagyon szerettem és tiszteltem.

Alex bácsi imádta a gyerekeket, így minden kis csavargó, rossz sorsú fiatalt befogadott az otthonába. A családjáé volt ez a hatalmas, monumentális épület, de mivel a feleségét és két kicsi fiát elvesztette egy balesetben, magára maradt a birtokon. Egy Tom nevű fiú volt az első, akit magához vett, majd innentől nem volt megállj. Elmesélése szerint egyszerűen nem volt szíve otthagyni a nagy szemekkel rámeredő, koszos-mocskos éhező lurkókat az utcán.

Nem csak otthont adott nekünk, hanem igazi tanítókat is fogadott mellénk, néha pedig komplett színházi estéket szervezett a szórakoztatásunkra. Egyetlen szabály volt, amit be kellett tartanunk, ha jót akartunk magunknak; egyedül sosem hagyhattuk el a birtokot, csakis akkor, ha ő vagy egy dadus elkísért minket.

Bár Alex bácsival csak ritkán találkoztunk. Néha meglátogatott minket egy-egy tanórán vagy csak benézett a szobánkba, de alapvetően csak az étkezéseknél volt együtt a csapat. Olyankor viszont mindenki. Az összes befogadott gyerek, Alex bácsi és a nevelőtestület, illetve minden személy, aki a kastélyban élt.

Az ebédlőben egy óriási, kb. negyven személyes asztalnál foglaltunk helyet, hiszen nagyjából húsz-huszonöt ifjonc élt jelenleg az épületben, de még így sem volt zsúfolt a tér. Néha akadtak nézeteltérések, de alapvetően mindenki jól kijött a másikkal. A hasonló múlt és a szeretet tartott minket össze. A bácsi felé pedig mindegyikünk hatalmas tiszteletet és hálát tanúsított. Ha ő nem talált volna ránk, az összes itt élő fiatal éhen pusztult volna az utcák macskakövein, hiszen az élelmet kéregető kisgyerekeket egyik úrihölgy vagy úr sem sajnálta meg.

- Annie, Annie, felkeltél már? - hallottam meg a dörömbölést az ajtómon.

- Igen, gyere csak be Bobby! - kiáltottam ki, hiszen azonnal megismertem a vékony kisfiú hangot.

Bobby még csak egy 5 éves csöppség volt, akiért az anyukája egyik délután már nem ment el az oviba. Mivel a közelben lévő város lakói is ismerik Alex bácsi óriási szívét, azonnal értesítették, hogy a kissrác édesanyja egyszer csak felszívódott, ők viszont nem tudják hova tenni a gyereket. Ahogy ismerjük, a bácsi azonnal elment a csöppségért és befogadta.

Bobby ahogy kinyitotta az ajtót, odaszaladt az ágyamhoz, felmászott rá, majd hozzám bújt. Átkaroltam a vékony kis derekát majd beszívtam azt a jellegzetes gyerekillatát. Olyan kicsi volt még, és olyan ártatlan. Nem is értettem meg, miért vagy egyáltalán hogy hagyhatták el. Ahogy a nagy barna szemével tudott nézni, egyszerűen ellenálhatatlan volt. Szinte bármit elért nálunk, csak egyet kellett pislognia. Mindenki kényeztette őt, mindenki imádta. Bevallom, nekem is ő volt a „kedvencem”.

- Mikor keltél Annie? Képzeld, én már nagyon régóta fent vagyok. Segítettem a konyhán a szakács néninek, majd Margitnak megteríteni. Már ott van minden az asztalon. Ma nagyon finom reggeli lesz, még bundáskenyeret is kapunk. Annyira imádom a bundáskenyeret - elmosolyodtam az apróság két perc alatt lenyomott kész beszédén. El sem tudtam képzelni, valaki hogy lehet ilyen energikus, és hogy beszélhet ennyit egy szuszra. - Vedd fel a köntösöd és gyere enni, különben Mark és Daniel fel fogják habzsolni az egész kínálatot.

Engedve a kicsi Bobbynak, leakasztottam az ágy végéből a lila köpenyemet, felhúztam, majd épp indultam volna kifelé, mikor belépett Margit a szobába.

- Annie, hoztam a vitaminod és akartam szólni, hogy tálalva van a reggeli, de úgy látom már megelőztek - lépett közelebb, miközben összeborzolta az ágyról éppen leevickélő Bobby szőke haját.

- Igen, már megkaptam a hírt - mosolyodtam el. Közelebb léptem a dadushoz, elvettem tőle a vitaminom, majd lehajtottam az éjjeliszekrényemen álló pohár vízzel.

Alex bácsi még arra is figyelt, hogy egészségesek legyünk. Minden reggel vitaminokat kaptunk, amik rózsa alakúak voltak. A stílusos bogyókon kívül kötelező volt legalább egy órát sétálni a kertben, de lehetőség volt úszásra vagy netán kondiban való edzésre is. Attól, hogy a kastély már ősöreg volt, Alex bácsi mindig figyelt arra, hogy a legújabb gépek is megtalálhatók legyenek a jó kedvünk vagy éppen az egészségünk miatt.

A reggeli előtt megint óriási hangzavar volt az ebédlőben. Még senki nem kezdett neki, hiszen ha egymást nem is, a bácsit mindig megvártuk az étkezéssel. A szokásos helyemhez sétáltam, magam mellé felültettem a székre Bobbyt - aki mindig mellettem foglalt helyet -, majd én is lehuppantam.

- Jó reggelt Lara - fordultam mosolyogva a jobb oldali szomszédomhoz, aki biccentett, fel sem nézve a könyvből, amit olvasott. - Mit olvasol? - próbálkoztam tovább a társalgással, hiszen a másik felemen ülő Bobbyt épp lefoglalta az egyik kamion tologatása az akadályt képező tányéron és evőeszközökön.

- Az üvöltő szeleket. Madame Baker ezt a feladatot adta fel múlt héten, de teljesen kiment a fejemből, csupán tegnap este jutott eszembe. Egész éjjel fent voltam - kortyolt bele a nagy bögre kávéjába, miután elnyomott egy ásítást.

Felkuncogtam, hiszen Larával mindig hasonló dolgok történtek. Ha a feje nem lett volna a nyakára rögzítve, száz százalék, hogy már elhagyta volna valahol. Múltkor például a kertben írta a házi feladatát, amit kint felejtett az egyik padon. Csak két nappal később jutott eszébe, mikor Madame Baker számon kérte rajta a fogalmazást. Addigra azonban már mindegy volt, hiszen előző este óriási vihar tombolt és a füzet szinte ráolvadt a pad deszkáira. Szegény Lara írhatta újból az egészet, majd büntetésként másolhatta le még két példányban a három oldalas novellaelemzést.

- Annyira nem vicces - nézett rám szemeit forgatva. - Inkább segíthetnél, hogy mi a történet vége, tízig már úgysem érek el odáig.

Egy évvel idősebb voltam Laránál, már olvastam a művet, úgyhogy szívesen beavattam a regény rejtelmeibe. Éppen a végére értem, mikor kinyílt az északi szárnyhoz vezető ajtó. Ott csakis Alex bácsi közlekedett, számunkra az a rész tiltott terület volt. Egyszer megkérdeztem Margitot, hogy járt-e már arra, de a válaszként egy határozott nemet kaptam.

A bácsi belépése a terembe mindenkit arra ösztönzött, hogy felálljunk. Ő bólintott egyet, majd mosolyogva elfoglalta helyét az asztalfőnél. Ma is fehér csíkos öltönyt viselt, kék inggel, hozzá fekete nyakkendőt. A haja - mely már csak a fején koszorúszerűen nőtt - ismételten be volt fésülve és szárítva, a szokásos üzletember-kastélytulajdonos imidzshez hűen. 

- Jó reggelt gyermekeim, jó étvágyat nektek! - köszöntött minket, majd miután elvette a szokásos tojásrántotta adagját, megkezdődött a csata az élelemért.