Szürke rózsa • Ötödik

Kedves Olvasóim!

Nyugodtan jöhetnék a már általatok is biztos sokszor hallott felmentőszöveggel, 

meg a sok ne haragudjatok-kal. Ezektől megkímélnélek Titeket, 

és csak annyit fűznék hozzá, hogy elég bonyolult az év vége egy gimnáziumban előrehozott érettségivel a nyakadban. Nem sajnáltatom magam, félre ne értsétek, 

én vállaltam, ez van. Holnap este már úgyis csak egy rossz emlék lesz. :D 

Vasárnap dolgozom, de szombaton megpóbálok írni Nektek! 

Sok sikert azoknak, akik szóbeliznek még ezen, illetve jövő héten!

És jó olvasást kívánok Nektek, most már ígérem be fog indulni a sztori. 

Végül pedig, de nem utolsó sorban köszönöm a díjat, ígérem a hétvégén ki fogom tenni! :) 

Ölel Titeket, 

Beby

• Ötödik ~ A kirándulás •

• Annie •

Kocsizajra ébredtem. Már pirkadt, az ablakomon besütött a felkelő nap fénye, mégsem ez izgatott fel a legjobban, hanem az idegen hang. Valami ember tévedt a kastély felé, ami egész szokatlannak tetszett. Sebesen keltem ki az ágyból és nyomultam az ablakhoz.

         Egy fekete furgon állt az óriási üvegház mellett. Két nagydarab férfi sietett a hátuljához, majd egy félig ájult fiút húztak ki a kocsiból. Megrémültem, hogy az új jövevény tán halott, de ekkor megláttam, hogy mozog. A teste vadul tekergett a szabadulás reményében, azonban a két gorilla elég erősen tartotta ahhoz, hogy még véletlenül se tudjon elszökni.

         – Ne menekülj, jobb lesz neked itt – suttogtam az üvegnek nyomva orromat. – Csak ne csinálj semmi olyat, amit nem szabad.

         Tudtam, hogy nem hallja amit mondok neki, de engem mégis megnyugtatott, hogy tanácsot adhatok az újonnan érkező jövevénynek. Alig vártam, hogy büntetésem leteltével találkozzak a fiúval, aki ahogy jobban megnéztem, a helyes kategóriát bőven megütötte.

         Annak ellenére, hogy látszott rajta csavargó mivolta, a koszos ruháktól függetlenül, messziről is feltűnt mézszőke haja és magas, izmosnak mondható alakja.

         Végig követtem a szememmel a téli kert mögött haladó alakokat, egészen addig, míg már árnyékukat sem láttam.

         Most sajnáltam igazán, hogy eljátszottam a szabadságom. Olyan szívesen segítettem volna beilleszkedni ennek a srácnak. Ennek az égből érkezett, szőke Angyalnak.

Napok teltek el a semmittevéssel. Margit minden reggel, délben és este ételt, illetve teát hozott, napi ötször kikísért a mosdóba, de mással nem is találkoztam. Bár ő sem mondott semmit. Magától nem mesélt új történéseket, az én kérdéseimet pedig szimplán figyelmen kívül hagyta, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélek.

         Úgy éreztem, kezdek megőrülni. Néha kinyitottam az ablakot és a párkányra támaszkodva figyeltem, ahogy a többiek játszanak, tanulnak, illetve sportolnak az udvaron. Minden nap pontosan úgy nézett ki. Délelőtt inkább a nagyobbak lézengtek odakint, míg a kisebbek tanultak, délután pedig pont fordítva volt. Három körül Alex bácsi megérkezett egészségügyi sétájára, körbejárta a birtokot, útját pedig a téli kertben fejezte be. Eddig észre sem vettem, hogy minden nap megfordul ott.

        

Egyik nap, mikor éppen az udvart pásztáztam, - ahol egyébként egy lelket sem láttam – hangos nevetést hallottam. Kinyitottam az ablakot és újra füleltem. A kastélyban lakók egy nagy csoportban összeverődve masíroztak a kapu felé. Még Alex bácsi is ott volt.

         A kerítés mellett óriási busz várta őket, erre szálltak fel mindannyian, majd hajtottak el a poros úton. Szóval kirándulni mennek, nélkülem. A bácsi ezzel büntet, hiszen tudta mennyire szeretnék egy kicsit kiszabadulni innen, egy kicsit világot látni, egy kicsit élni. Könnyeimmel küszködve rogytam le  az íróasztalom mellé. Bár újra magam elé vettem az egyik verses kötetet, amit addig olvastam, mégsem tudtam koncentrálni.

         Az agyamban csak szomorúság, csalódottság és harag dübörgött felváltva. Még mindig nem értettem, hogy miért volt ekkora probléma annak a könyvnek a kinyitása. Mi a bánatot tarthat azon a részen Alex bácsi, ami ekkora titok? Miért kell büntetnie ennyire? Talán példát akar velem statuálni?

         Apró kopogás hallatszott, majd nyílt az ajtó és Margit lépett be rajta. Ezek szerint ő nem tartott velük.

         – Meghoztam az ebéded – közelebb lépett, majd a tálcát letette az asztalra.

         – Hova mentek? – kérdésemet megint figyelmen kívül hagyva lépett ki a szobából. – Hova mentek? – ismételtem meg újból remegő hangon.

         – Nem beszélhetek veled, ahogy más sem. Ne kényszeríts rá, szükségem van erre a munkára – ezzel kifordult a szobából, majd bevágta maga mögött az ajtót.

         Próbáltam uralkodni magamon, hiszen a sírás megint erősen fojtogatta a torkom. Mostanában túl sokat pityeregtem, amitől úgy nézhettem ki, mint egy olyan szerencsétlen, aki nem tudja kezelni az érzéseit. És a legnagyobb baj az volt, hogy mostanság valóban így éreztem.

         Mindig elfogadtam, még ha néha rosszul esett is, hogy itt vagyok, hogy nincs igazi családom. Sosem bántott még ennyire, sosem voltam ilyen érzékeny, bár az is igaz, hogy amióta csak az eszemet tudom, követtem a szabályokat és azt tettem, amit elvártak tőlem.

         Most legszívesebben csak kimásztam volna az ablakon és futottam volna ameddig  csak a lábam bírja. Mégsem tettem. Inkább megettem szép csendesen az elém rakott ételt és olvasgattam az asztalomon tornyosuló könyvkupacot.

         Egész délután a kastély felé kanyargó utat fürkésztem, arra várva, hogy meglátom a kisbuszt.  Mégsem jött senki. Valószínűleg kitűnően érezték magukat nélkülem is. Sőt...

         Mivel megláttam, hogy Margit épp az udvaron dolgozik valamit, vettem a bátorságot és az ajtóhoz mentem. Bíztam abban, hogy nem zárt be engem a szobába, bár még sosem néztem meg, mindig maradtam a kötelességtudó Annie.

         Nagy meglepetésemre azonban a kilincs lenyomása után kitárult előttem az ajtó. Lehet, hogy eddig is nyitva volt? Lehet, hogy minden nap kiszökhettem volna? Lehet, hogy percenként vesztettem el az újabb lehetőségem?

         Nem is agyaltam tovább ezen, gyors tempóban indultam el a könyvtár felé.

         Tudtam, ha megpróbálok kiszökni, csak én járok rosszul. Vagy elkapnak és akkor a bácsi éktelen haragra fog gerjedni, majd úgy megbüntet, hogy megszületésem pillanatát is megbánom. Vagy sikerül elszöknöm. Határozottan az sem lenne jobb, hiszen a kastély épületén és udvarán kívül semmit sem ismerek. Eltévednék, sőt azt sem tudnám merre induljak. Még a közeli településig sem érnék el. Emellett pedig élelem és pénz híján ott halnék meg vagy a vadon közepén vagy csövesként a falu főterén.

         Még mindig jobban járok, ha itt maradok és megvárom büntetésem leteltét. Még az is lehet, hogy az új srácban végre rálelek a másik felemre. Arra az emberre, akit igazi barátomnak, esetleg szerelmemnek is mondhatok.

         Úgy érzem, őt tudnám szeretni. Benne látom a lehetőséget, azt a valamit, amit eddigi egy fiúban sem. Azt a pluszt, ami szinte gyönyörűnek teszi, hisz olyan mint egy Angyal. Egy a mennyből érkezett lény, aki azért jött csak közénk, hogy engem védelmezzen. Mert róla el tudom képzelni, hogy effajta küldetése van. Mert ő nem csak szépséges, hanem tiszta is. Mert ő maga a földre szállt jóság.

         Átvágva az ebédlőn, szobákon és folyosókon, lihegve értem a könyvtárhoz. A két térdemre támaszkodtam és úgy próbáltam meg kifújni magam. Eddig nem is gondoltam arra, mi lesz ha van valaki a könyvtárban. Eddig csakis Margit lebegett a szemem előtt. Eddig ő volt a főgonosz, akit ki kellett kerülni ahhoz, hogy a hős eljuthasson a céljához. Most pedig lehet, hogy tele van a helyiség olyanokkal, akik veszélybe hozhatnak és beárulhatnak Alex bácsinak.

         Mégis erőt vettem magamon, és nem törődve efféle rémképekkel benyitottam. Azaz benyitottam volna, ha az ajtó nyitva lett volna. Volna, volna.

         Kétségbeesetten ültem le a folyosón, majd húztam fel a lábaimat. Ráhajtottam a fejem és azon gondolkodtam, hogy lehetek ekkora szerencsétlen. A büntetésem alatt kiszökök a megfelelő időben, mikor mindenki vagy kirándul, vagy kertészkedik, erre zárva van az az átkozott ajtó. Ilyen peches is csak én lehetek.

         Egy kis idő múltán beláttam, hogy ennek az ajtó előtti ücsörgésnek főleg nincs értelme. Egyrészt nem kizárt, hogy valaki épp erre sétál az ittmaradt emberek közt, másrészt nem jutok előrébb akkor, ha csak itt szenvedek.

         Egyszer élünk – gondoltam és kitaláltam, hogy mivel nagy eséllyel nem sokan vannak rajtam kívül az épületben, most be fogok menni azon a titkos északi szárnyba vezető ajtón, most igenis tökös csaj leszek, most megcsinálom.

         Újra átszeltem a teljes kastélyt, majd az ebédlőn át az ajtó előtt álltam. Ma már harmadszorra kerültem ilyenfajta helyzetbe, és a sikerem éppen egyenlő arányban volt a szerencsétlenkedésemével. Most viszont az előbbinél is jobban izgultam, hogy a bácsi elég feledékeny vagy csak épp túl jóhiszemű volt és nyitva felejtette az ajtót.

         Erősen dobogó szívvel nyomtam le ismét a kilincset és a szobámban történt esethez hasonlóan a nagy famonstrum most is engedett, és kitárult előttem.

         A látvány azonban lehangolt, csupán egy kőfolyosót láttam magam előtt. A hosszú út végén pedig választási lehetőség adódott az itt közlekedő embernek: vagy lefelé vagy felfelé is indulhatott az illető.

         Egy pillanatra körbenéztem, hogy meggyőződjek, véletlenül sem látja senki a kis manőveremet, majd átléptem a küszöböt.

A régimódi fáklyáknak köszönhetően láttam, hogy merre lépek, s a kereszteződésbe érve végül a lefele utat választottam, az valahogy izgalmasabbnak tűnt.

Még sosem voltam ilyen helyzetben, így kiélvezve az adrenalinlöketet sorra szedtem a lépcsőfokokat. Alulra érve azonban megállt bennem az ütő. Egy börtönbe érkeztem, ahol a berácsozott ketrecekben egy-egy zsákhoz hasonló koszos ruhába csomagolt emberszerű lény feküdt.

Azonban ami a legjobban megviselt, hogy a jobbra mellettem levő cellában egy szőke hajú zsákocska kuporgott középen. Ahogy meghallotta a neszezést és felemelete fejét, azonnal megismertem. Az én Angyalom volt.