Ange • Tizenkettedik

• Tizenegyedik fejezet •

2017.11.10.

Hirtelen lefagyok és a fejembe belehasít a fájdalom. Dr. Vecsei H. Miklóst öleltem az előbb, a pszichológusomhoz bújtam szorosan, az ő illatát lélegeztem be órákon át tartó pillanatokig. Egy hülye vagyok. 

            

A cipőmet nézem, nem merek felé fordulni. Szégyellem magam. Nem csak az ölelés miatt, hanem mert még meg is kellett védenie. Összefűzöm az ujjaimat és azokat tördelem. 

            

– Jól van? – hangja sokkal kimértebb, kevésbé lágy, mint az előbb. 

            

Aprót bólintok, nem akarok válaszolni. Egy kissé még mindig remegek, de próbálom palástolni, és keresztbe teszem a karjaimat a mellkasom előtt, ajkamat pedig erősen beharapom.

            

– Akkor menjünk – odalép a kaputelefonhoz, beüti a kódot és kitárja a nehéz faajtót. Anélkül, hogy felnéznék, egyenesen bemegyek rajta, majd fel a lépcsőn. 

            

Nem vagyok rá képes, hogy egy olyan kicsi légtérben legyek vele összezárva, akár pár percig is, mint a lift. Ha tehetném, elfutnék, és be sem mennék a foglalkozásra. Ez persze rengeteg magyarázkodással és kellemetlen pillanattal járna Anyámmal, szóval nem éri meg. Inkább tűrök. 

            

Hallom a lépteit mögöttem, én pedig próbálok nem azon gondolkozni, hogy egyik nagyobb lépésemnél feljebb csúszhat a fekete rakottszoknyám, mint amennyire ajánlatos volna. A burgundi szövetkabát nem elég hosszú, hogy eltakarja esetleg kivillanó fenekemet. A francba, tudtam, hogy a fekete pufit kellett volna felvennem. 

            

Ilyesfajta dolgokon rágódva érünk a másodikra, és már időm sincs arra, hogy Csongoron gondolkodjak. Vecsei doktor megkerül az ajtó elé érve, kínosan ügyelve rá, hogy ne érjen hozzám. 

            

Előveszi a fekete farmerbe csúsztatott kulcsát, és a zárral babrál, azonban eléggé remeg a keze ahhoz, hogy tovább tartson egy átlagos nyitási procedúránál. Nagyon szívesen segítenék neki, de inkább elnyelem a felajánlkozást, nem akarom már ennél is tovább feszíteni a húrt. Így is elég ideges. Mellette állva figyelem összeszorított ajkait, és azokat a hosszú, szőke szempilláit. 

            

– A francba – nyögi, mikor kiesik a kulcs kezéből. 

            

Gyorsabb vagyok nála, és ahelyett hogy neki adnám, kinyitom az ajtót. 

            

– Elnézést – mentegetőzik. – Kicsit feszült vagyok. 

            

Olyan emberinek tűnik, ahogy zavarban van a bénázásától, és ahogy beletúr a hajába. Az órája megcsörren a kezén, ezzel visszahozva minket az életbe. 

            

Lenyomom a kilincset, Ő pedig int hogy menjek előre. 

            

– Jó napot, Hanga. Hogy tetszett tudni bejönni? – álmélkodik a fekete recepciós, miközben kilép a pult mögül. Ebben a pillanatban azonban meglátja a mögöttem belépő pszichológust. – Ó, doktor úr.

            

– Nincs semmi gond, Szilvia. Összetalálkoztam Hangával az ajtó előtt és felengedtem. Még van pár percünk, kérem mossa meg addig az arcát – szól nekem oda, majd némán elsétál a szobájáig és bemegy. Arra az időre amíg odaér, néma lesz a világ, csak az ajtó csapódása ébreszt fel.

            

– Valami gond van? – lép oda hozzám a fekete, – mint megtudtam Szilvia – és aggódó tekintettel méreget. 

            

Vajon hogy nézhetek ki? 

            

– Nem, semmi. Merre találom a mosdót? 

            

Miután megmutatja, lélegzetemet visszafojtva megyek el az ajtóig. Csak akkor merek lélegezni, mikor becsukódik mögöttem. Végre, bent vagyok. Lecsúszok a fal mentén és felhúzott térdeimre hajtom a fejem. Kapkodom a levegőt, de próbálom megnyugtatni magam. Vége van, vége – suttogom magamnak megnyugtatásképp. 

A telefonomat előhalászom a zsebemből, ránézek az időre. Elmúlt már öt, de Vecsei doktor biztosan megbocsát, ha kések pár percet. Hiszen látta mi történt. Hiszen Ő mentett meg! – tudatosul bennem, és gyomromat újra összeszorítja valami láthatatlan erő. 

Összekapom magam, feltápászkodom, majd belenézek a tükörbe. Mintha egy madárijesztő állna velem szemben, hajam kócos, az arcom ragacsos a könnyekkel keveredett alapozómaradéktól és a szemem alatt vastagon ül a szempillaspirál fekete lenyomata. Méghogy vízálló.

Letépek egy papírt, leheletnyi szappant nyomok rá, aztán kissé bevizezem, végül arcomat erősen dörgölni kezdem, mintha ezzel bármit is segíthetnék az állapotomon. Mintha ezzel levakarhatnám magamról a Csongor okozta mocskot vagy a szégyent, amiért Vecsei doktornak ezt végig kellett néznie, és meg kellett mentenie. 

Még ujjaimmal átfésülöm a hajam, és csuklómról levett hajgumival összekötöm. Egész jól nézek ki ahhoz képest, hogy min mentem keresztül, és hogy a sminkemet teljesen le kellett törölnöm. Ja, nem. Rémesen festek. 

Nem várhatok tovább, már majd’ tíz perce rostokolok a mosdóban, így összeszedem a földre dobott táskámat és kilépek az ajtón. Szilvia erre a mozdulatra vár, azonnal felugrik a pult mögül és aggódva hozzám lép. Jól esik, hogy ennyire törődik velem, de kissé kényelmetlenül érzem magam. Hiszen nem is ismer. 

– Jól van, kérem? Aggódtam, de nem akartam magára rontani.

– Köszönöm, minden rendben – mosolyodom el erőtlenül. – Csak most mennem kellene – sandítok balra a harmadik ajtó felé. 

A kis fekete bólint, majd eláll az utamból, előre engedve. Mielőtt belépnék, azonban még hátrafordulok. 

– Ha jön Anyám, kérem ne említse meg neki ezt a kis műsort. 

– De... – látom rajta az évődést.

– Kérem. 

Végül csak biccent és én feltétel nélkül megbízom benne, aztán belépek az ajtón.

Vecsei doktor nekem háttal, az íróasztala mögötti ablaknál áll, karba tett kezekkel. Nézi a pesti utcákat, a dudáló autókat, a sétáló embertömeget. Arckifejezése komor, tartása szikár. A ház előtti gondoskodó férfi mostanra csak egy emlék. 

Ahogy behúzom magam után az ajtót, megfordul, tekintetét az enyémbe vési.

– Azt hittem nem is fog bejönni – távolságtartó, hangja roppant kimért.

Odasétál a fotelhez és helyet foglal, majd int, hogy én is üljek le, hiszen még mindig egyik lábamról a másikra állok. Kissé feszengek ettől a barátságtalan embertől. Végül szót fogadok, aztán belesüppedek a puha kanapéba. Tényleg imádom ezt a kanapét.

Egy pillanatig csak nézzük egymást, egyikünk sem akarja megtörni a jóleső csendet. Végül Ő mégis megteszi. 

– Gyanítom ő volt Csongor. Múltkor még hősszerelmesként futott hozzá a hamburgerezőből. Összevesztek talán? – hangja kemény, pattogós. 

– Semmi köze hozzá – keményedek meg én is. Nem gondoltam, hogy így fog lejátszódni ez a beszélgetést. Hiszen Ő mentett meg, Ő ölelt meg. Mennyire naiv vagy Hanga, gratulálok.

– Ha nem megyek, már a falba nyomta volna, vagy talán az egyik sötét sikátorban találnak magára, miután megerőszakolta és összeverte magát. 

– Ez nem New York. És Csongor nem egy elmebeteg, csak egy kicsit... 

– Mi csak egy kicsit? Tessék, fejezze be a mondatot – hajol előrébb, kissé kitérve a hitéből. 

– Kicsit nehezen dolgozza fel, hogy köztünk már nincs semmi – fejezem be kelletlenül a mondatot és inkább a könyvespolc alsó sorát kezdem vizslatni. Óriási, vaskos pszichológiai kötetek foglalnak helyet rajta. 

– Á, értem. Két hete pedig még nagy volt a szerelem – húzza el gúnyosan a száját. Érzi, hogy akkor nem Csongor miatt volt olyan sietős, hanem miatta. Tudom, hogy érzi. 

– Nem hagynánk ezt, kérem? – esdeklően nézek azokba a végtelen kékségekbe és egy pillanatra észreveszem, hogy ellágyul. 

– Elnézést, tudom, hogy ez nehéz most magának – megint hátradől, és beletúr a hajába. Én is lenyugszom és én is hátrébb csúszom.

– Köszönöm, hogy megmentett – nem telik hosszabb, nyálasabb köszönőszövegre. Ez is elég nagy teljesítmény ahhoz képest, hogy mennyire felpaprikázott az előbbi közönyével. Nem én kértem, hogy mentsen meg. Akár el is sétálhatott volna mellettünk, szó nélkül. 

– Akar mesélni erről, ami történt? – már sokkal kedvesebb a hangja, és megint összefűzi az ujjait, majd könyökét a karfára helyezi. Ebből már érzem, hogy sokkal nyugodtabb, mint akár percekkel korábban. 

– Csongorral a kapcsolatunk halálra van ítélve, ez minden. Nincs meg a szikra. Ennyi. Azt hiszem ha akarnék, sem tudnék még mást mondani róla. Sokáig próbálkoztam, hogy hazudjak magamnak vele kapcsolatban, de már nem megy.

– Maga hazugságra építette a kapcsolatát Csongorral? 

– Nem. Tulajdonképpen jól megvoltunk, mielőtt a Mamiról kiderült volna, hogy beteg – nézek le zavaromban a szőnyegre. Elég nehéz erről beszélnem. Egyéltalán mi a francért beszélek róla?

– Jól megvoltak? Tehát szeretni nem szerette?

– Kérem – nyögöm. Ez most már tényleg eléggé kínosan érint. Annyira, hogy inkább próbálom elterelni a témát. Őt magát elvégre nem szőhetem bele a csongis sztoriba. – Múltkor nem azt mondta, hogy a fámmal fogunk foglalkozni? Már csak húsz percünk maradt. Annyi idő alatt elég nehéz engem kielemezni egy növény alapján... Elég bonyolult a lelkem. 

– Én már most is elég sokat tudok a lelkéről, még ha nem is beszél túl sokat magáról – biztosan észreveszi a témaváltást, de van annyi tapintat benne, hogy nem hozza szóba. 

– Mégis mit tud a lelkemről? – felhúzom a szemöldököm és feszülten várok válaszára.

– Hülye lennék elmondani, kedves Hanga – lazább szóhasználat, újra a kedves Hanga, egy apró félmosoly. Ismét sínen vagyunk. Már a tekintetében sem látom azt a feszültséget, mint mikor bejöttem. 

– Azt véletlenül sem akarhatjuk – tettetek gondolkodó fejet. – Valójában érdekelne ám ez a fa-izé.

– Rendben – adja be a derekát. – Akkor lenne ezzel kapcsolatban egy feladatom. Készen áll? 

Aprót bólintok, Ő pedig feláll és megkerülve az íróasztalát, a fiókban matat. Papírt vesz elő, amit egy csiptethetős mappára tűz, és felkapja az első tollat, ami az asztalán a kezébe akad. Ahogy odaadja nekem a kis csomagot, látom csak, hogy egy névre szóló dísztollról van szó. A többi cuccot az ölembe rakom, ezt viszont forgatni kezdem az ujjaim között. 

Mikor leül, és felém fordul, veszi csak észre, hogy mekkora kincset adott a kezembe. Habár a szemem sarkából látom, hogy megmozdul és elgondolkodik, kicserélje-e, végül nem tesz semmit, csak visszadől a fotelba. 

– Hasi – motyogom magam elé azt a becenevet, melyet kedden mondott, s ami a tollba is bele van gravírozva. 

– Ajándék a családtól – szolgál magyarázattal. 

– Honnan kapta ezt a nevet? – ismételten előbb kérdezek, minthogy átgondolnám. Minden újévben megfogadom, hogy jobban fogok vigyázni a számra, de ezt látszólag nem sikerült még véghez vinni. 

– A bátyámtól – szűkszavú, de legalább válaszol és halovány mosoly jelenik meg a szája szegletében. Tehát fontos a családja, hiszen most is, illetve, mikor az öccsével láttuk, akkor is olyan felszabadult volt...

– Na, mi a feladat? – térek vissza a témára, mikor látom, hogy elmerül a gondolataiban és feltörő emlékeiben. Ó, annyira szívesen belenéznék a fejébe.

– Azt vettem észre, hogy kissé elnyomottnak érzi magát.

– Ezt honnan veszi? – nézek rá óriási szemekkel, hiszen valóban igaza van. Valóban nem éreztem magam sohasem elégnek. Elvégre olyan tökéletes emberek vesznek körül születésem óta. Hogy is lehetnék elégedett és hogy is érhetnék fel hozzájuk, ha csak egy tanár leszek...

Mikor eldöntöttem, hogy pedagógussá, mégpedig gyerekszerető, vérbeli pedagógussá akarok válni, a szüleim, főleg Anyám a szemembe nevetett. Elvégre ők milyen sokra vitték. Fiatalkorukban nemhogy bandatagok voltak, hanem saját, jólmenő zenekaruk volt. Pár éve, mikor visszavonultak, pedig alapítottak egy producercéget, illetve az ország egyik legmenőbb hangszerboltját tudhatják magukénak. Emellett Apám az egyik legnevesebb zenesulijában is tanít. És nem, Apám nem olyantanár, amilyen belőlem fog válni. 

Habár nem mondták ki, úgy gondolták, talán még máig úgy hiszik, hogy én nem érhetem el azt a szintet, amit ők. Hogy lehet így nem elnyomottnak érezni magad? 

– Abból a fából veszem ezeket, amit múltkor rajzolt. Ezért csináltattam magával, hogy jobban megismerhessem. Szóval, válaszolna a kérdésemre? 

– Igen, elnyomottnak érzem magam, egész pontosan egy senkinek, a sikeres szüleim mellett. Remélem kielégítő voltam.

Miután kiejtem a számon az utolsó mondatot, és Vecsei doktor elvigyorodik, esik csak le, hogy mit beszélek... Azonban nyomban elvörösödöm és lehajtott fejjel várom az ítéletem. Akkora hülye vagyok. De ő ismételten nagyot nyel, ide hallom, és figyelmen kívül hagyja, amit mondok. 

– Szóval az lenne a feladata, hogy összeírja, miben jó igazán. Bármi lehet az, nem kell nagy dolgokra gondolni. 

Felhúzott szemöldökkel bámulok rá. Hogy fog ez az én helyzetemen segíteni, ha leírom miben vagyok tehetséges? Mondjuk nem sok dolog van, amiben elfogadhatónak tartom magam. Egyelőre csak bámulom a lapot, kissé feszélyez, hogy a doktor pedig engem néz. Végül túlteszem magam ezen és gondolkozni kezdek. 

Egész jó vagyok a festésben, talán az éneklésben is, és szépen zongorázok. Ez biztos, a Nagyi mindig ezt mondta. Illetve amikor főzök, ehetőek az ételek. Az túlzás, hogy jók, de ehetőek és nem olyanok, mint Anyámé. Na, ő tényleg nem tud főzni. Kirándulni is szeretek, de nem tudom, hogy abban lehet-e jó valaki. 

Odanyújtom a lapot, hiszen mindent kiírtam magamból, ami tőlem tellett és amihez úgy gondolom, egy kicsit is konyítok.

– Ennyi? – néz rám meglepődve. – És mik ezek a kicsinyítőképzők? Talán, egészen, ehetőek. Hanga, én nem hiszem el, hogy maga nem jó igazán valamiben, csak egészen, vagy talán. Énekeljen nekem. 

– Tessék? – képedek el a nevetséges ötletére. 

– Énekeljen nekem valamit, így el tudom dönteni, hogy csak egészen jól vagy igazán jól tud énekelni. 

– Ez nevetséges, ezt nem mondhatja komolyan. Én nem fogok itt kornyikálni magának. 

Felnevet, én pedig elvörösödöm, márcsak az ötletétől is. Persze, majd dalolászni fogok a pszichológusnak, mintha bármikor bárkinek is énekelnék. Kínomban ránézek a telefonomra, és nyugtázom magamban, hogy pár perc van vissza a foglalkozásból. Köszönöm drága Istenem, azt hittem sosem fogok már kimenekülni innen. 

– Miért van ennyi gátlás magában, Hanga?

– Megvan rá az okom, higgye el – húzom össze a szemöldököm és vékony vonallá a számat. – Nem könnyű két énekes gyerekeként énekelni otthon. Engem két évesen nem megdicsértek, ha előadtam a Boci, boci tarkáta fésűmet használva mikrofonnak, hanem kijavították a dallamot vagy a hamis hangot. A Nagyapám festő volt, Apám abban nőtt fel, hogy képeket nézegetett gyerekkora óta, így abban sem tudtam sosem megfelelni. A Nagymamámnál, akit zongoraművésznek szántak, is elég magas volt a léc. Szóval remélem most már érti, miért vannak gátlásaim – akadok ki. – Amúgy lejárt az időnk, szóval siessen a papírokkal, nem érek rá.

Felállok és olyan csúnyán nézek, amennyire csak tudok. 

Habár látom, hogy mondani akar valamit, végül inkább nem teszi. És szó nélkül a géphez megy, majd kis idő múltán kiveszi a papírokat a gépből, én pedig halkan elmormolok egy köszönömöt és kimegyek.

2017.11.13.

Pénteken az egész hazaút csendesen telt, kifelé bámultam az ablakon, Anyám meg szó nélkül vezetett. Nem kérdezett, gondolom akart nekem adni egy kis időt, hogy átgondolhassam a problémáimat, majd otthon elmeséljem neki. Sajnos nem volt szerencséje, mert ahogy hazaértünk, én feljöttem a szobámba és lefeküdtem aludni. Pénteken, este hétkor. Minthogy buliztam volna az egyetemista barátaimmal. 

A hétvégén öregesen ismételten otthon voltam, habár a szüleimmel így sem voltam hajlandó beszélni arról, mi történt pénteken. Bár nem említettem meg, hogy egyáltalán lett volna valami, gondolom ez nekik is leesett, hiszen nem olyan voltam, amilyen lenni szoktam. Főleg, hogy mostanában kapcsolatunk javulóban volt, és egészen sok mindent osztottunk meg egymással. 

            

Bár ma is szívesen kihagytam volna a sulit, tudtam, hogy ez nem megoldás, többet nem hiányozhatok már a hülyeségem miatt. Nem mintha az egyetemen bárkit is érdekelne, ha előadáson nem vagy ott, de még a hosszú kihagyásomat a Nagyi halála után a mai napig megérzem, és még hogy meg fogom a vizsgaidőszakban. 

            

– Szép jó reggelt, Hanguci – köszönt barátnőm, akire csak felhúzott szemöldökkel reagálok.

            

– Miért vagy ilyen jókedvű, már korán reggel? – nyomok el egy ásítást. 

            

– És te miért vagy itt? Hogy-hogy nem késtél el? – ledobja magáról világosbarna szövetkabátját és az ablakpárkányra teríti, az enyém mellé, majd ő is a radiátornak dől.

            

– Nem bírtam hajnalban aludni, és otthon lenni sem. Úgyhogy már lassan húsz perce itt vagyok – nézek rá a telefonom kijelzőjére, ami még mindig csak háromnegyed nyolcat mutat. 

            

– Mi történt? Még nekem sem válaszoltál. 

            

– Bocsánat. Digitális detoxot tartottam. Tanultam, olvastam, sétáltam. Még Anyámékhoz sem nagyon szóltam. 

            

– Akkor tényleg gáz van. Beszéltél végül Csongorral? 

            

– Bár ne tettem volna – húzom el a számat és kisimítok egy hajszálat a szememből. 

            

– Jesszus, mit csinált már megint? – közelebb lép és információra éhesen, csillogó szemekkel várja, hogy elmeséljem neki Csongor mit is tett legújabban. 

            

Habár beszámolok a péntekről, és még azt is elmondom, hogy a doki mentett meg Csongitól, az ölelést már kifelejtem a sztoriból. Nem hiányzik még nekem az is, hogy felesleges dolgokon törje a fejét és nagyobbnál nagyobb butaságokat találjon ki arról, mi van a pszichológusom és köztem. Mert mi más is lenne orvos-beteg viszonyon kívül? 

            

Lina kiakad és elmondja mindennek a gyereket. Teljesen beindul, hogyha meglátja, kicsinálja, beszól neki, leszégyeníti. De Csongor nem jelenik meg első óra, ahogy második előtt sem. 

            

Habár tőlem személyesen senki nem kérdez semmit, egy csomóan bámulnak. Nem csak az évfolyamunkról, hanem felsőbb évesek is. Ahogy elmegyek előttük, összesúgnak a hátam mögött, vagy csak néznek szótlanul. Akárcsak a filmekben. Nagyon kellemetlenül érzem magam és egyre erősebben húzom össze magamon a szürke kardigánomat. Még jó, hogy ma nadrágban jöttem, és nem szoknyában. Azt hiszem akkor még kényelmetlenebbül érezném magam.

            

Ahogy odaérek a teremhez, ahol szolfézs órám lesz, egyből Patrik felé sétálok. Most már sokkal biztosabb vagyok vele kapcsolatban, hiszen egyrészt tudom a nevét, másrészt végigbeszéltük az utat, mikor csütörtök este haza kísért. 

            

– Tudom, hogy ti vertétek meg Csongort – lépek oda hozzá, és próbálok kissé sértődött hangot megütni, de valójában úgy gondolom, megérdemelte. Ha péntek délelőtt még volt szemernyi kétségem is, ez délutánra határozottan elmúlt. Megérdemelte, na. 

            

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – játsza a hülyét, miközben becsukja a könyvét, én pedig felhúzott szemöldökkel méregetem és csípőre teszem a kezem. – Jó, csak egy kicsit megsimogatták a srácok – rántja meg a vállát, mikor nem tágítok. 

            

– Nagyobbat is simíthattak volna rajta – dünnyögöm az orrom alatt, és az ablakpárkányt kapargatom. 

            

– Csinált megint valamit? Lehet inkább a Dunába kellett volna lökni – ötletel tovább, én pedig elmosolyodom, mert nagyon is tetszik, amit mond. Jó, természetesen nem komolyan gondoltam. 

            

– Mindegy, volt megmentőm. Túléltem. Szerencsém volt, megint. Azóta pedig nem is hallottam róla. 

            

– Állítólag leteszi a vizsgáit és itt hagyja a sulit. Elmegy Pécsre, azt hiszem. 

            

– Addig be sem akar jönni? 

            

Patrik nemet int a fejével, én pedig elképedve állok. És ő az, aki felráz, mikor a tanár megjelenik a folyosó végén. Szóval Csongor csak azért megy el, amit tett velem? Vajon a lelkiismerete nem engedi, hogy itt maradjon vagy egészen másról van szó? 

            

Miután a tanár befejezi az órát, még közli, hogy az énekkaron drága kollégája elfelejtette mondani, szerdán hangverseny lesz, amin kötelező részt venni. Nagyszerű. 

            

Patrikra pillantok, aki ugyancsak rám néz és keseredett fejet vág. Igen, én is azt érzem, amit ő. Szeptemberben már végigültünk egy ilyet, és az minden volt, csak élvezetes nem. Akkor a Csongorral való hülyülés mentett meg, most viszont nincs se Csongor, se hülyülés. 

            

Éppen a rossz hírből próbálok kilábalni és közben a hangjegyekre figyelni, mikor érzem, hogy megrezzen a telefon a bal zsebemben. Gyorsan kiteszem az asztalra, hogy elolvashassam az üzenetet, ami egy általam ismeretlen számról jött. Habár fél pillanatig gondolkodom, hogy egyáltalán megnyissam-e, de végül meggyőzöm magam, jöjjön aminek jönnie kell. És milyen jól teszem. 

            

Kedves Hanga! Szeretnék elnézést kérni a pénteki viselkedésemért, rosz napom volt. 

            

Azonnal tudom, hogy ki írta, és a szívem eszeveszettül kezd dobogni. 

            

Honnan szerezte meg a számom? Amúgy a rossz kettő esszel írandó. 

            

Pötyögöm gyorsan és lezárom a billentyűzetet. Két pillanat, újabb üzenet jön, de kibírom, hogy megnyissam, hadd várjon csak.

            

Még leírok egy gondolatot, amiről hadovál a tanár, és csak utána nézem meg. A szívem olyan hangosan dörömböl, hogy azt hiszem kimászik a torkomon keresztül. 

            

Elnézést, elírtam. Egyébként a kartonjában találtam meg a számát.

            

Abból a kartonból, ami a recepción van Szilviánál? – a szemem is  elhomályosul, a körülöttem lévő hangokat pedig teljesen kizárom. Már nem látom, hogy mit tátog Patrik, már nem hallom, amit a tanár mond. Csak egy dolog létezik jelenleg, a telefonom, és a vonal másik oldalán ülő Vecsei doktor, aki a három ugráló pont alapján éppen gépel.

            

Igen, abból.

            

És szabad ilyet csinálni, doktor úr? 

            

Megint olyan hangsúlyt ütök meg, amit ha fekete gombszemű pocakos hatvanas lenne a dokim, akkor tuti nem mernék. 

            

Nem, nem lenne szabad. De már eddig is egy csomó dolgot szegtem meg magával kapcsolatban, kedves Hanga. 

            

Az arcomra mosoly húzódik, a kezem vad remegésbe kezd, és azt hiszem, most kaptam szívinfarktust. Bár begépelem a választ, ami És még van egy csomó dolog, amit megszeghetne. lenne, de aztán arra kapom fel a fejem, hogy mindenki összecsomagolt már körülöttem, és készülnek elhagyni a termet, én pedig továbbra is a helyemen ülök, a cuccaim pedig ezerfele hevernek az asztalon. 

            

– Nem jössz ebédelni? – áll meg felettem Patrik, vállán a táskájával. 

            

– De, de, azonnal – zárom le a billentyűzetet és ejtem be a táskám zsebébe a telefont, majd minden egyéb holmimat összekotrok, és belesöpröm a többi közé. Még jó, hogy ma ezt a nagy darabot választottam. 

            

– Nagyon kipirultál – jegyzi meg engem méregetve Patrik, és felveszi a földre ejtett esernyőmet. 

            

– Ja, ja, csak melegem van – rázom meg magamon a kardigánomat. Végül magamra kapva a hátizsákomat, elindulok az ebédlő felé, úgy vigyorogva közben, akár a tejbetök.