Szürke rózsa • Hatodik

Kedves Olvasóim!

Ahogy megígértem, már itt is a rész. Nemrég estem haza a munkából, 

de gyorsan átnéztem még, miután megkaptam a bétámtól. 

Már az érettséginek is vége, úgyhogy bőven több időm lesz mostantól,

 legalábbis szeptemberig. De ez már a jövő zenéje... 

A részről csak annyit, hogy itt már tényleg derülnek ki dolgok, 

csak alaposan oda kell figyelni. ;) 

Jó olvasást Nektek, remélem tetszeni fog! 

Ölel Titeket, 

Beby

• Hatodik ~ Fény az éjszakában •

• Joseph •

A pillanatok, az órák és a napok összeforrtak. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el. Lehet, hogy csak két nap, lehet akár három hét. Ahányszor felébredtem, mindig találtam magam mellett egy tál ételt és gyógyteát, de sosem tudtam rájönni, hogy ki, vagy épp mikor hozta. Ezt a tényt teljes homály fedte.

         Az ellátmányom egész finom volt. Attól, hogy fogvatartottak, nem bántak velem rosszul. Kajának mindig kaptam friss kenyeret és húst vagy valamiféle tésztát, a tea pedig valami eszméletlen finom gyógyfüvekből készült ital volt. Az utcán egyáltalán nem tartottak ilyen jól. Ha nem kellett volna egyedül egy hideg cellában raboskodnom,– mert miért is szépítsük, ha az volt – egész jó sorom lett volna. Csak a magánnyal és a vékony matracon való alvással voltak problémáim.

         Unalmas pillanataimban a teát kortyolva, felhúzott lábakkal merengtem az életemen, az érzéseimen és a múltamon. Mivel nem volt túl izgalmas egyik sem, hamar meguntam. Ezután inkább történeteket találtam ki.

         Különböző sorsú embereket, akik találkoztak, beszélgettek, dolgoztak. Persze mindez csak a fejemben élt, szóval néha elgondolkoztam, valóban ép vagyok-e még.

Egyik reggel – vagy délután, esetleg este, lényeg az, hogy mikor felkeltem – zajokat hallottam. Gyorsan visszahajtottam a fejem, hiszen abban reménykedtem, hátha megláthatom fogvatartóm, vagy azt, aki az ételt és a teát hordja nekem.

         Gyorsan lehajtottam a fejem, mintha továbbra is aludnék és csak vártam. A léptek egyre hangosabbá váltak, de már akkor tudtam, hogy nincs szerencsém, hiszen túl puhán landoltak a kövön. Ezek a lábak nem egy férfihez, egy elrablóhoz tartoztak. Ha tippelnem kellett volna, egy törékeny gyereket, vagy egy kicsiny lányt neveztem volna meg tulajdonosnak.

         És valóban. Mikor a hangok elhaltak, felemelkedtem és megláttam. Ott állt egy lenge nyári szoknyában. Világosbarna haja hullámokban omlott a vállára, kék szemei csak úgy világítottak a félhomályban. Gyönyörű volt, egy igazi szépség. Fény az éjszakában. Szinte bevilágította a sötétséget, mely itt a cellában, s egész eddigi életemben is jelen volt.

         Óceánkék szemei kitágultak a csodálkozástól. Teljesen meg volt lepve, hogy itt talál egy fiút ebben a zsákszerű koszos ruhában. Ő olyan más volt. Egyáltalán nem illet bele a környezetbe.

         – Szia – köszöntem neki halk, rekedt hangon, attól félve, hogy elszalad. Nem is voltam benne biztos, hogy nem álmodom, amíg nem válaszolt.

         – Szia – szólt. Hangja gyönyörűen csengett. Dallamos volt és tiszta. Apró léptekkel közeledett, majd mikor elérte a rácsokat, megfogta azokat.

         Ő csak állt, én pedig figyeltem. Egymást tanulmányoztuk a ránk telepedő csendben. Nem volt kínos, hanem inkább jóleső hallgatás.

         – Joseph vagyok – szólaltam meg, megtörve a kettőnk közti némaságot. Azt akartam, hogy meséljen nekem, hogy árulja el a nevét, hogy végre beszéljen valaki hozzám.

         – Én Annie – bár a nevét elárulta, többet nem mondott.

         Újra csend lett. Annie – ízlelgettem magamban. Annie – olyan gyönyörű. Annie – kedves, gyengéd, tiszta, gyermeki. S valóban, ahogy a neve is mutatta, ez a lány maga volt a megtestesült jóság, szerénység és kifinomultság. Valóban, mint a Hold ragyogása, mint maga a Fény az éjszakában.

         A nyugalmat, melyet árasztott, s amely kettőnk közt uralkodott, egy hangos kiáltás törte meg. A lány összerezzent és a hang irányába fordult. Én már megszoktam, sokszor ordibált a többi gyerek. Igen, gyerek. Vagy legalábbis fiatal, tizenéves. Eddig, akiket hallottam kiabálni – s volt egy pár –, egyiknek sem volt érett és öreg orgánuma.

         Annie kétségbeesett, megijedt és jobbra-balra tekintgetett.

         – Ne aggódj, ez itt mindennapos – rám emelte rémült tekintetét, majd megfordult, és elindult a lépcső felé. – Ne menj el kérlek! Ne hagyj itt! – pattantam fel, majd futottam oda a rácshoz.

         Annie még visszafordult, de nem állt meg. Felszaladt a lépcsőn, majd becsapta maga után az ajtót.

         Beesett vállal, szomorúan léptem vissza a helyemre. Lehangolt voltam és főleg kétségbeesett. Mi van, ha sohasem láthatom viszont ezt gyönyörűséget?

         Lehunytam szemeimet, egymáshoz érintettem a kezeimet, és fohászkodni kezdtem az Úrhoz, hogy hozza vissza nekem a Fényt, hiszen úgy éreztem, nélküle már csak sötétben tapogatózom idelent.

Meghatározhatatlanul teltek el percek, s órák. Próbáltam figyelni az idő múlását, de idebent képtelenség volt, hiszen még csak a nap egy-egy sugara sem sütött be börtönömbe. Viszont minden pillanatban csak Annie járt az eszembe. Lehunyt szemmel láttam Őt, amint kecses ujjaival a minket elválasztó rácsokat fogja. Imádkoztam, hogy újra eljöjjön, hogy újra láthassam, hogy megérinthessem.

         De a napok csak mentek, és mentek. Annie nem jött, pedig én szüntelen csak érte fohászkodtam.

         A kitalált történeteim már mind-mind csak róla szóltak. Róla álmodoztam, minden másodpercben Ő kattogott a fejemben.

         Minden szokás szerint zajlott. Miután felkeltem, ettem-ittam és gondolkodtam. Ma azonban a tea nagyon rossz volt. Ahogy belekortyoltam, már köptem is vissza a pohárba. Csak keserű ízt éreztem, sehol sem volt a megszokott, mennyei édesség. Ezt elég furcsának tartottam, hisz eddig sosem tapasztaltam semmi rosszat az ellátásommal kapcsolatban.

         Bárhogy is akartam, nem sikerült lenyelnem. Borzasztó volt, így hát az egész nap folyamán nem is ittam belőle. Pedig próbálkoztam többször is, de nem ment.

         Örültem, mikor kezdtem elálmosodni, ez azt jelentette, hogy a nap már a vége felé jár. A torkom majd’ ki száradt, de abból a borzalmas löttyből még egy kortyot sem voltam képes magamban tartani. Reménykedtem, hogy holnap reggelre már egy finomabb kiadást fogok találni belőle, hiszen majdnem szomjan haltam. Az egyetlen reményt csak az tartotta bennem, hogy egy nap alatt nem lehet kiszáradni.

         Az éjszakám azonban közel sem úgy folytatódott, ahogy szokott.      Körülbelül elalvásom után egy-két órával, zajra riadtam fel. Először nem mertem még a szememet sem kinyitni, hiszen féltem, hogy elárulom magam. Csak füleltem, és a hangok egyre közelebb jöttek. Összehúzva magam, kinyitottam a szemeimet, hiszen a kíváncsiságom korbáccsal hajtott előre.  

         Sötét alakok mentek végig a folyosón, fura szerkezeteket magukkal cipelve.

         Az egyik fekete ruhás alak az én zárommal babrált. Be akart jutni hozzám. Kis híján elsikítottam magam, de nagy nehezen mégis uralkodtam a hirtelen feltörő félelmemen. Ha elkiáltom magam, lebukom és onnantól nincs menekvés. Ehelyett inkább összeszorítva szemem-szám vártam, hogy mi fog történni.

         A nő – mint kiderült – egyre csak közeledett. Hozzám lépett, majd a hátamra gurított és lehámozta felsőtestemről a zsákszerű ruhát.  

         Nem lett volna ellenemre a vetkőztetős játék, amennyiben egyrészt kölcsönös, másrészt fele ilyen rémisztő a dolog. A jövevény a szívem köré helyezett el három hideg valamit, majd némi szöszölés után elment.

         Miután megbizonyosodtam róla, hogy ő, és a többi sötét alak is lelépett, újra kinyitottam a szemeim. Első dolog, hogy szemrevételezem a rám pakolt hideg izéket, melyek leginkább fémtappancsokhoz hasonlítottak. Akár csak a menő kórházas sorozatokban, azok a kis lapocskák, melyekből zsinórok lógnak ki, s azok fura, kattogó gépekbe vezetnek.

         Itt is majdnem ugyanez volt a helyzet. A lapocskák stimmeltek, ahogy a vezetékek is, de ezek nem egy óriási pittyegő szerkentyűbe, hanem az orvosi gépeknél jóval kisebb, körülbelül energiaital nagyságú dobozba vezettek.

         Akárhányszor szemrevételeztem, hogy mi ez, nem tudtam rájönni. Erre a fura szerkezetre nem terjedt ki a tudásom.

         Nem mertem hozzáérni, sőt lélegezni sem nagyon. Csak bámultam a körülöttem lévő dohos falakat. Nem tudtam elaludni. Elképzelésem sem volt, mire kellhetnek ezek a tappancsok. Agyam folyamatos rémképeket látott. A saját halálomról és koporsómról képzelegtem, miközben akár egy merev szobor, feküdtem a hideg kövön. Teljesen beleillettem egy igazi sírba is akár.

         Talán valamicskét mégis sikerült aludnom, mert amikor újabb hangokat hallottam, mintha kiesett volna néhány perc, esetleg óra. Az időérzékem tényleg romokban volt.

         A léptek az előbbiekhez voltak hasonlatosak, úgy sejtettem, hogy az előbbi tappancsosok jöttek vissza, pedig sokkal jobban örültem volna, ha az én drágám látogat meg engem.

         Csukott szemekkel vártam, hogy levegye rólam ezeket az izéket. Ahogy belépett a cellámba, egy fémes csattanást hallottam. Szóval ők hozzák a titokzatos ételt.

         A következőkben lefolyó műveletek ugyanolyan fájdalommentesek voltak, ahogy a tappancsok felhelyezése is. Mikor már hallottam, hogy bezárja a rácsokat, mertem csak újra kinyitni a szemeim.

         A nő a kezében tartott szerkezetet szorongatta, miközben elindult a lépcső felé. A kis doboz átlátszó tartályában furcsa halmazállapotú és színű dolog világított, kékesfehér színben.

         Az én tappancsosom után még több menetelt, ugyanolyan világító dobozzal. Úgy követték egymást, mintha csak egy bizonyos feladatra betanított robotok lettek volna. A látványuk némi félelemmel és szorongással töltött el.

         Egy ideig még nem mertem mozdulni, de mikor már hallottam némi neszezést a többi cellában is, én is felálltam, hogy megkóstoljam a mai élelmet. A kaja hozta a szintet, és a tea is újra mennyei volt. Megittam vagy három pohárral, hiszen szinte kiszáradtam a tegnapi szomjazás után.

         A nap további részében csak vártam, s vártam a Fényre, de Annie nem jelent meg, szóval be kellett érni a saját fantáziám által teremtett világgal.

         Mielőtt elaludtam volna, még megittam két nagy pohár teát, - hiszen a benne levő koffein fokozza az ébrenlétet – hogy fenn tudjak maradni és jobban megfigyelni a tappancsosokat. Reménykedtem benne, ha felébreszt a neszezésük, azután már nem fogok küzdeni az álmossággal, addigra hatnak majd a gyógyfüvek.

         Azonban mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már újra tele volt az óriási fémtálca étellel és teával. Szóval megint lemaradtam a titokzatos emberekről, ahogy az ittlétem óta szinte minden éjjel.

         Összevetettem a tegnapi éjjelemet és az összes addigit. Semmiben sem különböztek azon kívül, hogy azon a bizonyoson ébren voltam, a többin viszont aludtam, és azon kívül, hogy... Tegnap nem ittam teát. Kezdtem sejteni, hogy a tea az oka mindennek.